Halmai Zoltán: A Plachutta és a Tafelspitz

A Plachutta egy igazán remek, patinás bécsi vendéglő (immár több egységgel), ahová a helyfoglalást jobb hetekkel előre lerendezni. Aztán kapsz egy telefont kevéssel a nagy nap előtt, hogy tényleg komoly-e a szándék? Komoly. Nagyon is.

A világ minden szegletéből érkezett vendégektől és a pincérek hadától (van köztük magyar is) nehezen jutsz el az asztalodig, de hidd el, megéri. Érdemes a bekészített vajas zsömléből csipegetni, hogy éhséged ne csapjon mohóságba, mert bizony hosszú menetnek nézel elébe. Látszólag egy lábas húslevest kapsz, amiből a pincér szed neked, gusztusod szerint. Az óriás marhahús szeleteket egyelőre hagyd békén, később még szükséged lesz rájuk. Érd be a húslével, és a belefőzött zöldségekkel. Aztán jöhet a velős csont – kompakt, szabályos karikára vágva, szilánkmentesen, pont egy pirítósra való. Ha végeztél, kapsz egy tányért, rösztit, spenótot meg szószokat – és most jöhetnek a húsok a fazékból, azaz a tányérhús, avagy Tafelspitz (magyarosan táfelspicc). A többit nem mesélem el, azt át kell élni.

Ferenc József minden nap ezt ette, hatvan éven keresztül. Ez talán túlzás – de egyszer-kétszer biztos…

Vélemény, hozzászólás?