Kovács Zoltán: A tíszták világa

„Ülj biciklire fiam, és menj el nagyapádékhoz a tísztáért!” Amikor már a tízes éveimet tapostam, s eléggé érettnek találtattam a feladatra, gyakran hangzott el az idézett felszólítás vasárnap kora délután. Ma inkább kérés lenne ez, de a családunkban nem volt szokás figyelni az ilyen árnyalatnyi különbségekre – főleg nem a nyolcvanas évek közepén. Nálunk a tészta – „í” betűvel ejtve, hiszen Derecskén járunk – lásd még: kenyír, szekír, kolompír (krumpli) stb. – nem a levesbetétet (laskatíszta, azaz metélt, csigatíszta) vagy a köretet (nokedli) jelentette, hanem az édes és sós sütemények gyűjtőneve volt. Ha tehát vendégségben elhangzott az udvarias, de velejéig álszent kérdés: „Na gyerekik, mit szóltok a tísztához?”, akkor a rezidens háziasszony nem azért aggódott, hogy a (szigorúan mindig a húslében, nem sima vízben főzött) csigatészta nem főtt-e szét, hanem például a rácsos sütemíny (diós rácsos) fogadtatására volt kíváncsi. Álszent, mert nagyanyám és a két lánya, anyukám és a keresztanyám mesterien sütöttek-főztek, és az emlékeimben úgy él, hogy az úgynevezett „nem sikerült az ítel”kategória szinte nem is létezett. A „gyerekik” megszólítás – a kor és a család szellemiségének megfelelően, természetesen még véletlenül sem a kiskorúakat célozta, hanem a felnőtteket.

A képzeletbeli trón tetején a kelt tészták (kőttíszták) ültek. Nagyanyám mestere volt ezek elkészítésének, talán kényszerűségből is. Parasztcsaládban nőtt fel, ahol emberemlékezet óta, kemencében sütötték maguknak a kenyeret. Anyukám gyakran idézte fel, hogy nagyanyám mennyire nem szerette a kenyérsütéssel járó korai kelést és a kovász készítését, amin állt vagy bukott a felelősségteljes folyamat („Megkél-e rendesen a tíszta?!”). Kelt tészták sütésében tehát nagy gyakorlata volt, és nagyapám haláláig (aki nagyon „tísztás vótt”), amíg a falusi élet rendje a családunkban nem bomlott fel, nagyanyám minden vasárnap legalább három tepsi tésztát sütött. Ha sok ideje volt pepecselni, akkor kórótísztát készített – ez kemencében sült, és ízében és a tészta állagában leginkább a kürtős kalácshoz hasonlított. A nevét onnan kapta, hogy a tésztát a sütéshez egy darab kóróra (később farúdra) tekerték fel. Gyakrabban készült dübbencs (kapros-túrós lepény). Sok zsírral (télen kacsazsírral), kaporral és túróval volt dúsítva a többször átgyúrt, s aztán pihentetett tészta, aminek a tetejét bőven hintették sóval és borssal. A legértékesebb darabjai a kockákra vágott dübbencsnek a tepsi sarkaiból kerültek elő, mert geometriai okokból, ezek rendelkeztek a legnagyobb ropogósra sült külsőkéreg-felszínnel. Mindenki ezekre vadászott.

Vasárnap délutánonként tehát elzarándokoltunk a tísztáért a nagyszüleimhez, ahol a konyhában ülve a felnőttek megtárgyalták a falu dolgait, s közben legalább egy tepsi dübbencs is elfogyott. Én pedig megkaptam az akkor létező legnagyobb ajándékot: ideig-óráig nem figyeltek rám, azt csináltam, amit akartam. Azt hiszem, gyerekként nincs ennél ízletesebb étel.

2 hozzászólás ehhez “Kovács Zoltán: A tíszták világa

  1. Na hát újabb példa arra, hogy az Arnolfini Archivumnak micsoda fontos, értékmegőrző szerepe van. Köszi Zoli!
    Az én dunántúli családjaimban is a tészta = sütemény, emiatt a szóhasználat miatt volt hogy kinevettek valahol, de amikor láttam hogy nem is egy szakácskönyvben, főleg a régiekben olyan kategóriák vannak hogy "kelt tészták", "sós tészták", "édes tészták" "kevert tészták", akkor megnyugodtam. A levesben főtt vagy mártással-feltéttel készített tésztát mi gyúrt (vagy gyúrott), illetve főtt (kifőtt) tésztának nevezzük. Egyébként meg virágozzék miden tíszta!

Vélemény, hozzászólás?