Turbuly Lilla: A lekvár elöntözéséről

Egy cirpelés, egy kihagyás. Metronóm pontossággal követi egyik a másikát. Néha azért hiba csúszik a ritmusba, de csak annyi, amennyire még egy szigorú kardiológus sem kezdené csóválni a fejét. Más hangot alig hallani a tücsök vigyázta éjszakában. Egy-egy tompa dobbanás a háztetőn, az udvar kövén – a vén, egyre mohosabb körtefa az idén is tele van gyümölccsel, ahogy hatvan éve szinte minden évben. Most kezdi elengedni a még zöld és kemény gyümölcseit, hogy egy-két hét múlva már a sárgák toccsanjanak szét a darazsak legnagyobb örömére. Reggel majd összeszedem, nem megy kárba, Hede bácsi, ahogy gyerekkoromban hívtam a felső szomszédot, pálinkát főz belőle. Kell, hogy legyen otthon egy kis fertőtlenítőszer, mondja. Tőle kaptuk a langaléta hosszú karból és körtényi, tüskés fejből eszkábált szedőt is, amivel a legszebbeket meg lehet menteni a toccsanástól. Azokból majd lekvárt főzök, egy kis birssel vegyítve, ha el nem érik mindkettő, míg újra hazajövök.

Hede bácsi ma 90 éves, és 60 éve ez az első születésnap, amit a felesége nélkül tölt majd. Apám ma lenne 81. Napra pontosan kilenc év volt közöttük. Csak úgy, a kerítés fölött átszólva, pár szót váltva mindig megköszöntötték egymást. Most már öt éve nem köszöntik. Hede bácsit elviszik ünnepelni az unokák, dédunokák, lesz torta, és egy kis fertőtlenítőszer is maradt mellé a tavalyi körtéből.

Fél hat múlt, a tücskök talán aludni mentek, a kutyák viszont kezdik ébresztgetni egymást. Én meg magamat, hogy most már el ne aludjak, ez az egy nap talál még itthon a nyárból, és ha a lakásfestéssel-takarítással el is készültünk tegnap estére, a szeder nem vár szeptemberig, most kéne befőzni. Sok termett az idén, még ha a forróság és az aszály rá is égette a fekete bogyók egy részét a szárra. Ketten szedjük anyámmal, a két tál a végén pontos képet ad korunk és tempónk különbözetéről. Már az is elfáraszt, ahogy a száguldozásodat nézem, mondja belátás és elfogadni képtelenség folyton változó keverékével, én meg a félig teli tállal vigasztalom.

A dzsemfix korszak gyermeke vagyok: némi adalék ellenében a gyorsaságra szavazok az egész napos tűzhely mellett állás helyett. Így talán még marad benne valami vitamin, nem beszélve a megspórolt energiáról, győzöm meg magam hasonló gyorsasággal, mint ahogy az „amidált pektinek” megkötik a sötét bíbor színű szedermasszát, amiből – a botmixernek hála – a csempére is jut némi festői spriccminta. Ahhoz meg ennyi idő is elég, hogy a bugyborékoló lekvár illata belekeveredjen a lakás friss festékszagába.

Még akkor sem gondolok rá, amikor kiszedem a sütőben szárított (és remélhetőleg csírátlanodott) üvegeket. Sem amikor odahúzom az asztalt a tűzhely mellé, és rásorakoztatom az üvegeket, sem amikor kevés lekvárt löttyintek az aljukra, hogy el ne repedjenek a hirtelen forróságtól. Aztán kezembe veszem az elsőt, és kezdem telemerni. Akkor villan be a kép: apám sötét bőrű, csonttá fogyott keze, ahogy az utolsó nyáron, gyerekmaroknyi erejét összeszedve is ragaszkodik hozzá, hogy ahogy mindig, ő öntözhesse el a lekvárt. Amíg gyümölcs volt fán és fa alatt, amíg az összes üres üveg meg nem tellett szilvával, barackkal, körtével, addig nem volt megállás. Dzsemfixtelen türelemmel ült a tűzhely mellett és kavart és öntözött, gyönge hangjában is erős méltatlankodással, ha lázadozni mertünk az újabb és újabb főznivalók ellen. De kislányom, ha már a jóisten megadta… – így kezdődött minden méltatlankodó szózat a jövő polcán sorakozó biztonsági lekvártartalék érdekében.

A jelen kamrapolcán még ma is akad azokból a 2010-es lekvárokból, mellettük ott sorakoznak az enyémek, dzsemfixesen, de különben mozdulatról mozdulatra ugyanúgy elöntözve, címkézve, dunsztolva.

Vakargatom a maradékot a befőzőlábas oldaláról. Pirítósra kenem: friss szederíz, nem túl édes, nem túl savanyú – még az az egy-két sós csepp sem érződik az ízén. Aztán a címkékre, az évszám mellé odaírom még, hogy augusztus 23. És hogy boldog születésnapot!