Veress Tamás: Kivétel

Válogatós gyerek voltam. Nem állhattam, ha levet eresztett az eper, tányérszélre toltam a megnyomódott cseresznyét, ferde szemmel néztem, ha a szendvicsen a paprika fehérre áztatta a trappista szeletét. Csak színhúst voltam hajlandó enni, szóba nem jöhetett a csirke szárnya, porca, a sertéstarja inas hártyája, ősembernek gondoltam családtagjaimat, de szerelmeimet is, akik mohón, fénylő ujjakkal tartva ropogtatták a csirkecomb végeit.

Levettem minden kompozícióról a paradicsomkarikákat, bármilyen ételből kipiszkáltam az akkor még ritkaságnak számító olívabogyót, mindenféle haltól idegenkedtem; ha tök sült a sütőben, szellőztetésig nem léptem a konyhába.

Egyetlen kivételt tettem – a Batthyány téri aluljáró önkiszolgálós során, a szendvics automatáknál. Remegtem érte. Általában már a Clark Ádám térnél kezdtem, mikor az alagútba kanyarodott velünk a kilences villamos. Türelmetlenül húztam magam után a lépcsőn lefelé nagynénémet, aki az automaták gondolatától is irtózott. Leérve először csendben néztem, ahogy a villanyfényben, az üvegfal mögött, várt rám a szendvics. Csörrent az apró, fordult a tengely, nyílt az ablak. A nyerő szériák izgalma volt ez. Mohón falni kezdtem – a fonnyadt zsömlét, benne a hajszálvékonyra szelt, izzadt, állott téliszalámi-szelettel. Semmi vaj, semmi zöldség. Csak zsömle, csak szalámi.