Veress Tamás: Szajré

Ma sem tudom, miért pont cselló volt a gúnyneve a konyhaszolgálatnak. A külső őrség háromórás váltásaihoz képest nem volt megterhelő, ugyanakkor volt benne valami rettenetes kiszámíthatatlanság. Pillanatok alatt dőlt el, hogy órákig csendben krumplit pucoltathattál-e a centrifugaszerű készülékkel, vagy ezrek után kellett elmosnod a csetrest a forró gőzben.

Ötpercenként kerestek két-három embert különböző sürgős feladatokra. Ilyenkor a másodperc tört része alatt kellett eldöntened – általában a toborzó tekintetéből, hanghordozásából –, hogy menekülj a feladat elől, vagy bátran mutasd magad. Minden bevetések legalja a moslékos kukák pakolása volt. A laktanya disznókat tartott valahol a város szélén, naponta egy szakadt lovas kordély vitte horpadt fém kukákban a konyhai maradékot a telepre. Bűzlött az elhanyagolt szekér, a kukák önmagukban is nehezek voltak, pláne a színültig töltöttek. Kettesével, jóval fej fölé kellett emelni őket, löttyent vissza az emberre erjedt tartalma. Mindez folyamatos sietségben, ordító vezényszavak közepette.

Sötét folyosókon át szégyenkezve futottam a munka elől, tudtam, hogy lesz, aki elbukik, fennakad helyettem a rostán. Jobbra egy csendes szobába sodródtam be végül. A kenyeresbe. Hosszú fapolcokon sorakoztak a fényes veknik. Nem szeretek a múlttal bezzegelni, de a nyolcvanas évek derekán igazi varázsa volt a friss kenyérillatnak. Megbújtam az egyik állvány mögött. Elült a veszély. A biztonság kedvéért kivártam még, kellemes volt ez a helyiség – a nyugalom szigete a konyha fojtó, zajos világában.

Óvatosan nyílt az ajtó. Még összébb húztam magam. Jóképű szakácsfiú bújt be rajta, hóna alatt egy vászonba tekert csomaggal. Becsúsztatta az egyik polcra a kenyerek közé, majd sietve távozott. Pár perc múltán már nem bírtam a kíváncsiságommal, meg kellett tudnom, mi az.
Gyönyörű, vörös színhús volt – ezek szerint a javát tényleg hazamentették a hentesek, szakácsok, nem csak szóbeszéd volt.

1 hozzászólás ehhez: “Veress Tamás: Szajré

Vélemény, hozzászólás?