Zsubori Ervin: A frissen füstölt kolbász illata

Hajdanán az én dolgom volt, megvan az már vagy negyvennégy éve is, hogy átvigyem darálni a malacoknak való kukoricát a töltésen túlra, most meg nem mondom, hogy milyen bácsiékhoz. Általában a kétkerekű kiskocsit használtam erre a célra, de annak meg mindig lapos volt a kereke, úgyhogy nehéz volt tolni. Kijött a most meg nem mondom, hogy milyen bácsi, hosszú fekete műbőrkötény volt rajta, meg nyilván gumicsizma, átvette a zsákot, s megkezdte a darálást. Elég gyorsan haladt, úgyhogy általában megvárós volt a munka; én addig jobbára nézelődtem a kertben, figyeltem a tyúkokat és a jappánkacsákat, segíteni nem nagyon kellett. Visszafelé már porzott a zsák, könnyen összemaszkolhatta magát vele az ember, amikor leemelte a kocsiról; ezt nem nagyon szerettem. Azt viszont igen, amikor a most meg nem mondom, hogy milyen bácsiékhoz a végterméket, jelesül a kolbászt, a szalámit, a sonkát, az oldalast meg az oldalszalonnákat kellett vinni füstölni; néha becsúszott egy-egy disznósajt is, vagy épp a katakönyöke, májashurkatöltelékkel töltve. Ez nem volt megvárós persze, néha át kellett ugrani megkérdezni, hogy kész van-e már. Ilyenkor a … bácsi kinyitotta a szürke deszkákból eszkábált füstölő ajtaját, betapogatott, s tényszerűen megállapította: még nem jó, de holnap négyre kész lesz. Aztán holnap négykor, a rövid hazafelé úton, hosszan kísérte a rozoga kiskocsit a lepedőkbe csavart friss füstölt húsok mágikus-sós illata.