Zsubori Ervin: Lekvár alkonyatkor

Ülök a gép előtt, bóklászom a Kantinban, s egyszer csak kicsírázik bennem a gondolat: együnk lekvárt! Elsőre nem tűnik nagy ügynek, ki ne enne időnként lekvárt, mindenki, de aztán rájövök: nem valószínű, hogy így magától, szinte a semmiből, délután ötkor, valaha is belém hasított volna efféle eszme. Ez valami új. Ez már a gasztroblog hatása. És tett követte. (Kopirájt: Parti Nagy L., jelesül Jolán.)

A spájzban akad családi főzet is szép számmal, de tallózás közben végül a vendégstelázsira terelődik a figyelem. Ottan is egy jó kiállású tételre, miszerint: Vegyes lekvár. Ez egyenes beszéd, de ezt meg is szokhattuk a patinás műhelytől, neve a míves címkén (a dizájn mögött Lakner Zsuzsát sejthetjük, okkal): Saját levében.

Az installálás elegánsan minimalista, a zöld műrafiával átkötött bordó papírdíszítés alatt puritán, piros-fehér kockás kupak lapul. Decens magabiztosságról árulkodik, hogy nincs feltüntetve keltezés, tehát lejárni sem tud. A főzőmester, Edina, így üzen a majdani ismeretlen fogyasztónak (nekem): erre a tételre nyugodtan lehet egy váratlan májusdélutánt építeni, bárhol és bármikor.

Amúgy a színvilág az avatatlan szem számára elsőre mintha nem igazolná vissza ezt a magabiztosságot. A fakó barnába hajló árnyalatból felirat nélkül alighanem hagymalekvárra tippeltem volna, ha mondanom kell valamit. Talán az idő szívta ki, vagy a kamraklíma, de az is lehet, hogy a vegyes lekvárok már csak ilyenek: másra hasonlítanak.

Fotózni az elaggott fűz mementójaként meghagyott rönköt választom, kóstolni a mogyoróbokor alatti asztalt. A kupak könnyen adja magát, penésznek – legyen bár mégoly nemes – nyoma sincs, az illat telt, kellemes. Stabil, de nem beszáradt állag, a hitelesítő gyümölcsdarabkák megnyugtatóan köszönnek vissza a textúrában. Az íz pedig, nos, az íz kifogástalan. Semmi bántó harsányság, semmi émelygős dominancia; az édesen fanyar alaphang lágyan terjed szét a szájban. Enyhén savanykás felhangok, talán körte sejlik fel a mélyből, vagy birs lenne? Mintha barack is, nyilván, sőt alma… Egy igazi titokzatos klasszikus. Muszáj belőle újra merni az üvegtálkába.

Amikor a harmada is elfogyott már a dunsztosnak, egyszer csak összeáll a kép: a lekvárt én mindig kenyérre kenve szoktam enni, afféle feltétként, főleg reggelinél, és talán még sohasem kanalaztam így, nyárszagú alkonyatban, önmagában, önmagáért, ahogy egy bonbonba mártja fogát az ember, vagy egy jóféle tokajit emel magához… Pedig hát éppen ez lenne a lényeg. Hiszen a lekvár maga a megőrzött múlt, a leszűrt esszencia, a palackba zárt üzenet – maga az ízemlékezet.

Visszacsavarom a kupakot. A következő gondolatom az, hogy talán – megélhetni az ilyen ráismeréseket – mindig is gasztroblogger szerettem volna lenni… És meglehet, most már az is vagyok.