Baranczó Bertalan: Egy pacalleves percepciója

Kisebbik lányunk dél-alföldi otthona felé autózva – valahol Szentes és Orosháza között –, hipp-hopp, ránk tör az éhség. Az éhségérzetnek lehetnek szintjei, stációi, de előfordulhat, hogy egyik pillanatról a másikra jelentkezik, nincsenek fokozatok, nem előzi meg valami lassan előbújó rákívánkozás, vagyis ilyenkor a szalonéhség teljességgel értelmezhetetlen fogalom. Végül Gyopárosfürdő térségében, az egyik panzió fedett teraszán kötünk ki.

Az étlapról, a főfogás előtt – feleségem, Évi szerint csillogó szemmel –, a mindközönséges Pacalleves mellett döntök. Egy találomra választott, nem kipróbált helyen pacalos étel kikérése nem kockázat nélkül való, így jobb, ha elvárásoktól mentesen tekintünk az elénk tett gőzölgő ételre. Persze, ez nehéz, mondhatni lehetetlen. Aki az étkezés örömszerző aspektusaira kellő hangsúlyt fektet, egy idő után akár ösztönösen is, az mindig valakihez, valamihez képest – édesanyja, nagymamája, felesége, kedvenc étterme főztjéhez, vagy akár egyszeri emlékezetes ízélményéhez képest – eszik. Mindezt teszi azzal a józan tudattal, hogy az ugyanaz reprodukálása vegytisztán nem lehetséges, csak a nagyon hasonló, a majdnem tökéletes ugyanaz elgondolható, reprodukálható. (Ezzel együtt, amikor közeli hozzátartozónk a feladott ebéd közben kérdi, „na milyen?”, és mi leplezetlen elragadtatással válaszoljuk, hogy „káprázatos, mint mindig!”, ez tőlünk nem valami simáskodó, elvtelen dicséret!)

Vissza a leveshez… Dísztelen, fehér mázas kerámiatálkában – melynek kubatúrája meglehetős – kelleti magát előttem. Tűzforró. Színét pasztellos bézs–nocsola átmenetnek mondanám, mint nálunk a pasztinák krémleves, de messze nem olyan sűrű. A felszínén, a frissen vágott petrezselyemzöldek között mutatkozik néhány redős pacalcsík, mellette elvétve apró sárga- és fehérrépakockák. Illata? Jellegzetesnek nem mondanám, e tekintetben egyelőre csak az aprózott üde zöld levelek dominálnak. Magamhoz veszem a kanalat és óvatosan be-le-me-rem… Most kezdődik a forró leves lassan kavargatós hűtése, Évi kiszólásával: fárasztása. Nocsak, beltartalmát tekintve sokkal gazdagabb a leves, mint amit az imént felszínesen mutatott: a lé és a bennelévőségek aránya, akár az aranymetszés szabálya.

Kis idő múltán, számolatlan körkörös és kanalazó-csorgató mozdulat után – ó, minő csodás gomolygás! (E. P.) –, számhoz emelem az első kanál levet… Hmm, semmi különös; hanyatt lökős ízkavalkádnak nyoma sincs. Az ecettel visszafogottan bánt a szakács, az én ízlésem még egy csurrantás ecetet vagy citromlevet elbírna. Ám az invertár igen hiányos, előbbi nincs ott a sztenderd asztali patikaszerek közül. Helyettesítőnek végül az Évi előtt lévő paradicsom ivólére szavazok; bejön.

A következő kanál tartalmát meghintáztatom a nyelvháton: huncutul hallgatag, kicsit magát kérető lé; kivárok, aztán csak nagyon lassan engedem a garat felé. Mikor a nyelvgyökhöz ér, úgy érzem, elcsíptem, de már le is siklott a torkomon… Hűha, ez cseppet sem rossz, semmi flikflak, ez itt egy puritán, alapértelmezett készítés, de valamiért kevesebbet akar megmutatni magából, mint amilyen valójában, mintha bújócskát játszana velem. Még mindig csak a lénél maradok, kicsit tovább időztetem a számban… A pacalkarakter diszkrét, nem úrhodik el a levesen, előzékenyen hagyja érvényesülni a sárgarépa, a petrezselyem- és zellergyökér kiegészítő aromáit is. A hordozó közeg a legjobb esetben borjúcsontból, velős csontból vagy karajcsontból nyert alaplé… De hopp, ez itt most csirkeaprólékból készült, tévedhetetlenül lefüleltem, a becsinált leveseknek, amiket anyám főzött, szintén ez volt mindig a megingathatatlan hátországa.

Most akkor már jöjjön a sűreje. A pacalcsíkok előírásszerűen puhák, de még kellően ruganyosak, szinte mértani pontosságúan azonos méretűek, nem hosszúak, nem akarnak folyton lecsusszanni az evőkanálról, egy merítékbe akár kettő is komfortosan belefér. Az apró kockára vágott, fogkeményre főtt zöldségek frissek, rájuk harapva telten ízletesek, tegnapelőtt még valamelyik szentesi gazda háztáji fóliája alatt unatkozhattak.

Fűszerezés? Semmi sem telepszik rá az alapanyagok harmonikus összhangjára, talán csak a sóban, borsban, babérban, ecetben vagyok biztos, valamint a vékony, világos hagymás-fokhagymás rántásban, és a profin belecsurgatott tejfölös habarásban (sehol egy túrósodott tejfölgöb!).
Na, akkor most már felhagyok az elemzéssel, átadom magam az asztal melletti örömök önfeledt élvezetének, már nem szőrszálhasogatom az ízforgácsokat, nem kvantálom tovább az aromák természetét. Nem csupán a számban, de egész lényemben teret engedek a pillanatról pillanatra változó ízkvantum-összefonódások csalfa, kiismerhetetlen mivoltának; az egymásba áttűnő ízárnyalatok keltette érzetek szökve-cikázva villódznak, mint megannyi szentjánosbogár, tudatilag, fogalmilag képtelenség megragadni őket, ha mégis próbálnám, már nem is ott van, már nem is az…

Pazar lé, na! És még csak ez után következik az ebéd dandárja, a Borjúpaprikás juhtúrós galuskával…