Cselényi Tünde: A vasárnapi húsleves

Élet, élet, szent megunt élet, olyan jó visszajönni beléd… Még messze fogalmam sem volt arról, hogy valójában ezt kellene éreznem, amikor egy jó húslevest eszem, de ma már tudom, érzem. Ehhez el kellett menni messzire az élménytől, hogy visszatérhessek.

A Cselényi család fura, keszekusza izgalmakkal teli életének egyik sarokpontja volt a vasárnapi húsleves–rántott hús/töltött hús–uborkasaláta kombó. Gyermekkorom vasárnapjai e szenthármasság küzdelmes létrejövetelének követésével és elfogyasztásával teltek.

A húsleves természetesen 20 literes nagy fazékban készült. Szerencsére ebből az edényből volt kettő, sosem értettem, miért – talán azt tervezték a szüleim, hogy egyszer 40 litert főznek. Erre persze nem került sor, viszont egyik karácsonykor hasonló mennyiségű töltött káposzta is készült a leves mellé, így használatba került a másik fazék is. Néha kölcsönkérték a szomszédok lekvárkészítés céljából, vagy kocsonya főtt benne (szerintem indokolatlanul nagy mennyiségben).

Mindig elérkezett a vasárnap, amikor előkerült a szent fazék, és elkezdődött az egész délelőtt tartó konyhai sürgés-forgás. A levest anyám főzte kötelességből, éveken át, örömtelenül. A mennyiséget az nem magyarázta, hogy sokan lettünk volna a családban (apám, anyám, húgom és én), sokkal inkább az, hogy így szerdáig biztosítva volt számunkra a leves (lásd: élet). Mivel ételt sosem dobunk/öntünk ki jóravaló családokban, ez a nemes cél meg is valósult.

A húsleves 1,5–2 kiló csontból és csontos húsból készült. Szigorúan felfőzve, hab leszedve, hogy ne legyen zavaros a húslé. Utána következett a zöldséghalom. Fél kiló répa, ugyanennyi petrezselyem, 2 darab egész hagyma, egy nagy zeller, illetve karalábé. A zöldségek megpucolásában gyakran segíthettem, máig előttem van a héjpiramis az Észak-Magyarország napilap aktuális számán. A megpucolt répák és egyebek belehelyeződtek a levesbe, és következhetett a fűszerezés. Háromféle fűszer volt otthon: só, bors és paprika, így ezek is helyükre kerültek, ízlés szerint. Jelezném, delikát soha! Ezután lassú tűzön, hogy szép, tiszta leves legyen, 1,5–2 óráig kellett főzni és folyamatosan kóstolni, hogy elég sós-e. A vége előtt 20–25 perccel került bele 7–8 egész krumpli és némi petrezselyemzöldje, amit karakteres fehér cérnával kötöttünk át (#hajráfradi).

A húsleves szépen főtt magában, így közben elkészülhetett a második fogás is, hasonló mennyiségben. Ennél viszont sokkal fontosabb műveletnek számított a tészta kifőzése. Első sarkalatos pont: a tészta milyensége. Amióta elindult a hétfői tévéadás, már nem saját készítésű, hanem boltban vásárolt nemolyanazízemintaházinak tésztával ettük a húslevest. Első helyen természetesen a csiga állt, aztán a cérnametélt következett, amely a mégnemtörkiabalhé kategóriába tartozott, míg a kockatészta esetében komolyabb perpatvarral lehetett számolni. Főleg apám volt nagy gourmand a levesbetétet illetően, szerinte a kockatészta a húsleves megszentségtelenítése volt. A tésztát tilos volt szétfőzni, mert apám az sem vette jó néven.

Jó 3 órányi főzőcskézés után, 1 óra magasságában elkészült a remekmű (tényleg az volt). Tálaláshoz szigorúan leszűrve, zöldség és hús külön szedve. Apám volt a legnagyobb fogyasztó (3 tányér), jó erősen megszórta még borssal; csak tészta, húslé és a zöldségek. Anyám mindig megtalálta a legerősebb piros paprikát, így az ebédek gyakran köhögő rohamokba fulladtak. Mi a húgommal némán szemléltük a jelenetet, de szerencsére nem volt kínos csend, mert közben hangosan szólt a tévé. A leves egyébként tényleg az élet volt (zsírpöttyös, gyönyörű sárga ízorgia), csak az életünk volt körülötte zavaros, sűrű és nehéz.

Manapság a húsleves a Kovács család életében is jelen van. Nem minden vasárnap, nem 20 liternyi mennyiségben, jóval kevesebb zöldséggel, hússal – csak úgy, mert finom, és mert a leves tényleg az élet.

6 hozzászólás ehhez “Cselényi Tünde: A vasárnapi húsleves

  1. Nagyon jó kis írás! Ezt pedig látom magam előtt: "héjpiramis az Észak-Magyarország napilap aktuális számán."
    Úgy látszik, a levestészta körüli balhé a férfiak kiváltsága lehet mindenhol, afféle apai princípium.

  2. A Delikát az nálunk Vegeta. A tévé nem szólt, a többi stimmel. Soha nem főzök húslevest, mert meggyűlöltem a 3 órán keresztüli várakozást erre a túldimenzionált, feldicsért, agyonmagasztalt, ilyen mértékűleg meg nem érdemelten hype-olt, szagával az egész tízemeletes panelt belakó, izzasztó, zsírcseppes folyadékra, úgyszintén meg a kulturáltan el nem fogyasztható cérnametéltet, az időre ebédkészítést, a párás panelkonyhába bezsúfolódott feszengést, ahol nyaranta egy középső zsanéron forgó komplett konyhaablak volt öcsém és apánk közé – az asztalt is teljesen elfelezve – kitárva, és csak nagyanyánk dünnyögésére emlékszem vissza jó szívvel, aki mintha valami furcsa háziállatokat nyugtatgatott volna: bozsemoj, bozsemoj.

  3. Mintha csak nálunk lett volna, amit írtál. Az Észak Magyarország, a kötelező csípős paprika, a hétfőn készített házi csigatészta, bár nálunk jó ebédhez szólt a nóta. Csak az a mindent felülmúló töltelék maradt ki, ami a leves tetején főtt, celofánba csomagolva, amit csak Miskolcon tudnak olyan finomra készíteni.
    Köszönöm, hogy felidézted!

  4. Jó:) Nálunk “kirántott csirke” volt a jellegzetes vasárnapi ebéd. A bőrét szigorúan rajta hagyta anyám. Mert ételt ki nem dobunk.

  5. Nagyon jó írás! Felidézi gyermekkorom vasárnapjait és anyu húslevesét. Köszönöm! Amikor nagyobbak lettek a gyerekeim, értettem meg miért is mondta mindig anyu és apu, hogy ők a csirke csontos részét szeretik (far, szárny, nyak). Nekem és a nővéremnek jutott a melle és combja.

Vélemény, hozzászólás?