Mislai Ildikó: Az első tea
Nem voltam nagy konyhatündér, sőt, semmilyen tündér nem voltam. Debreceni házunkban, ahová öt éves koromban költöztünk a szoba-konyhás panelből, nagy hálószoba volt, hosszú előszoba, annak végében a konyha. Nagyon szerettem ezt a konyhát. Alacsony cserépkályha volt benne, télen a tetején forraltuk a vizet, sütöttük héjában a krumplit és a gesztenyét. Olyan mesés illatokat nem éreztem azóta, mint a sülőfélben lévő krumplié vagy gesztenyéé. Talán ezért is szeretem nagyon a telet; ezeket csak télen lehetett érezni.
Egy nap azt találtam ki hazafelé az iskolából (elsős lehettem), hogy megmutatom, milyen nagylány vagyok, és először életemben főzök valamit. Egyszerű, kedvelt dolgot: teát. A víz a teáskannában fölkerült a kályha tetejére. Fogtam a porcelán csészémet, aminek alja is volt. A csésze és a füle kívül narancsbarna, belül fehér, a fehér részen egy narancsbarna kismalac és katicabogár, gombával. Az alja fehér, margaréta-boltozatú, rajta ugyanolyan kismalac, katicabogár, gomba. Ez volt a legkedvesebb készletem. Fölforrt a víz a fém kannában, odatettem a sparhelt szélére a csészét az aljával, bele a filtert. Nem hagytam a szüleimnek, hogy segítsenek ráönteni a forró vizet – nagylány vagyok, iskolás, hogyisne!
A filtertől szépen színeződött a víz, a fehér csészebelső kiemelte az egyre barnuló folyadékot. A kismalacra és katicabogárra vigyáztam, annyi vizet öntöttem csak a bögrébe, hogy ne érje el őket. A csészealjon lévő társaik kikandikáltak a csésze alól. A filtert idejében kivettem. „Tudom én, mi kell még bele!” – dicsekedtem az asztal mellett ülő Anyukámnak és Apukámnak, akik életük legfinomabb teáján fognak kedvenc bögrémből mindjárt megosztozni. Megérdemlik. Föl is szolgálom, ha már ügyesen cukorral, citrommal megízesítettem! Aprólékosan ízlelgettem, egy kis cukor vagy egy kis citrom hiányzik még a tökéletességhez.
Eljött a nagy pillanat: a csészét és aljat megfogtam, és nagy gonddal igyekeztem áttenni az asztalra, ami kétlépésnyire volt a sparhelttől. Kiáltottam örömömben, mint a rikkancs az utca sarkán: „estiíííííírlaap”, csak én azt, hogy „ittttateaaa!”. De jaj, a csészealj félúton megbillent a kezemben, és a kedvenc csészém a kövön landolt. Utána kapni esélytelen volt. Folyt a finom tea a kövön, elérte a szőnyeget, amin barna folt kezdett terjedni. Keserves sírásra fakadtam. Sajnáltam a szüleimet, hogy ügyetlen gyerekük miatt hiába várták a finomságot. Sajnáltam a csészémet, ami darabokra tört, a kismalac és a katicabogár éppen fölismerhető volt a porcelándarabok között. A kezemben maradt csészealjon a katica kicsit halványabb színre váltott…
Nem tudom, mennyi időbe telt, míg megvigasztalódtam, de nagyon sokáig tartott. Mondhatták nekem, tudják, finom volt és hogy kapok másik csészét, hiába. Ilyen esetekben nagyon tudtam gyászolni. Mint például azt a sárga gyűrűt is, ami az óvodában kézmosáskor lecsúszott az ujjamról és eltűnt a lefolyóban. Vagy a lufit, ami a Nagyerdőről hazaérve kipukkant, és Apukámnak vissza kellett mennie a vasárnapi ebéd előtt egy másikért.
A csészealj most is megvan, íróasztalom dísze, rajta egy pici, homokszínű porcelán kismalac, aki több mint negyven éve a narancsbarna kismalac és a katicabogár legjobb barátja.
