Scheuer Zsuzsanna (fantomlazac): Két betű: kv

Gyerek vagyok, talán 8 év körül. Július (ez időben), a kertben (ez térben) felmérhetetlen. Nagyapa áll a szőlőlugas bejáratánál. Nagyapa szunyókál a lugasban, nagyapa a szőlőben bogarász, nagyapa kacsol, metsz, fürtvirágzatot simogat. A szőlő az isten, mi, unokák csak másodikak vagyunk. Nagyapa barna bőr aktatáskájából újságpapírral körültekert csatos üveg kerül elő – ősszel must van benne, néha murci, opálos, mint nagyanyám szemében az érlelődő szürke hályog –, szóval porcelándugójú csatos üveg, a pottyantós vécén kívül az egyetlen hűvös dolog ötszáz négyszögöles világmindenségünkben.

Az én kávém – ez a gyerekkori, csatos üveges – pótkávé. Gondolom, háború utáni megszokás. Forralt friss tehéntej – ráncosodó bőre, mint torlódó jégtáblák, nagyanyám kezéből belémorzsolt Franck katáng-korong – egy alábukó fóka, frisshó-cukrosan, Arktisz-hidegen. Ha otthon kapom: karéj friss kenyér mállik benne szét, csészéből, nagykanállal eszem, mennyei. Ha a kertben vagyunk, csak az üvegből kortyolom. Heverészek a szőlőlugas alatt ebéd után – kipirult retek fény-árnyék cekkerben –, kinyer ma, játék és muzsika tíz percben, aki kérdez: nem emlékszem. A Mura Letenyénél 198 és 16, 1789 és 1788,5 között hajóvonták találkozása tilos. A hőségtől bágyadtak a bodobácsok, félig alszom én is, kávé van, nesz, cikóriás.

Apám kávéja méregerős. Nem kóstolom, de tudni vélem. Az egyik legelső emlék, tűéles a kép. Apám trapéznadrágban, keresztbe vetett lábbal áll a kredencnek (hol van már ez a szó is!) dőlve, kezében félig elszívott bagó, másikban amolyan resti-típusú, vastag üvegpohár, alpakka kiskanál a mutató- és középső ujj között, a kávé fekete, gőzölgő méreg, cukor nélküli. Kávéház Győrben nincs, apám nem jár kocsmába se, inkább csak kedves kurváihoz, csúfnevén ő a „heti betevő”.

Öcsém még kicsi: kávé helyett „távé”. Majd ha a „tatas”-ból kakas lesz, kapni fog ő is, de addig a tejeskávé csak az enyém. Imádom az öcsémet. Kávészüneteimben a kertben rebarbarát vagy sóskát eszünk, s végtelen csörtéket vívunk a méteres hagymaszárral. Az első szerelem is hagymaszár-kardvívás alapú, ma meg – követve a faktos tankönyv (174. oldal) érzéketlen szigorát – úgy neveztem: tőkocsány. Jaj, de nevetséges minden tudomány az élet ellenében, tőkocsány, na persze, haha.

Anyám kávéja a pénztár mögött darált, pirospapíros Karaván. Az Omnia erősebb, nekünk drága is, nem isszuk hát, csak ajándékba visszük néhanap. Anyám kávéja vasalózsinóros autopressz kávéfőzőből kerül – olykor a plafonra, de többnyire az aranyszélű üveg kávéspohárba. Anyám kávéja gyenge és hosszú, mint a mentolos Filtol, amit csak néha szív hozzá, majdhogynem titokban, tüdőkímélő módozattal, kicsit kapkodva, erőtlenül. Anyám nem bírja az erős dolgokat. Emiatt apámat se már.

Nagyapának van valamije, ami egyikünknek sincs, csak az övé. A diabétesz. Gyerekfejjel úgy hangzik, mint egy reprezentatív szakszervezet, vagy úgy, mint amibe – lásd MHSZ, MGTSZ – akár jó szántunkból beléphetünk. Nagyapának emiatt szacharinnal készül a kávé – kellemetlen mellékíze van, a kiöntő megégett bakelit nyelének szagára emlékeztető. Nagyapa azt mondja: „mi megesszük a cukrot, később a cukor esz meg minket”. Vagy ha épp tréfás kedvében van: „s még két cukrot bétesz – kész a diabétesz”. Nem értem, persze jobb is így.

Nagyanyám kávéja langyos, készítése és ivása az ezer teendő miatt hirtelen. Oly ráncos kézzel fogja poharát, mint most az enyém. A boldog békeidők porceláncsészéje nagy, finom mozdulataitól körbeperdül a kávé és valahogy szépiává mosódnak a déli melegben a dolgok: a kávé színe s a halk, de megszakítatlan dünnyögés – „bozsemoj, bozsemoj”. S ahogy nagyanyám szólongatja-hívja ezt az ismeretlen fajú rovarseregletet, hosszú csápjukkal és szőrös szárnyakkal máris úgy rajzanak körül a lugasban (lehunyt szemhéjam fölött), mint szomorú pozdorjánfélék, nagyra nőtt tegzesek.

4 hozzászólás ehhez “Scheuer Zsuzsanna (fantomlazac): Két betű: kv

  1. Kedves Zsuzsa!

    Olyan szépen írsz a családod kávéiról, mintha az enyéimről írnál. Megjelentek előttem azok a nehézlégzésű, kávé illatú nyári vasárnap délutánok, amiket a nagyszüleimnél töltöttem, a verandán, és azok a családtagok is beköszöntek, akik valamikor elfelejtettek edényt tenni a kávéfőző alá, lásd Nagymamám, vagy akik – bár látták mindezt, lásd Nagyapám -, miután végignézték a feketeleves földre csordogálását, csak csöndesen megkérdezték: "Juli! Nem kellett volna valamit alá tenni annak a kávénak?"…Köszönöm az emlékezést! 🙂

  2. Jesszus… Te leírtad gyerekkorom egy részét… Az ötszáz négyszögölt, a szőlőtőkék imádatát, amihez képest én is csak "másodrendű" lehettem nagyapám szemében… Bezzeg a nyomorult szőlőprést tekernem kellett, amibe nem volt mindegy, hogy van belehelyezve a mindent befogó Othello-szőlőfürt, majd büszkén nyomta a kezembe a mustos poharat, aminek el kellett volna alélni az ízétől, de nekem sose sikerült… na ekkor pottyantam még pár fokot azon a bizonyos ranglétrán​…
    Bezzeg mikor nagymamám a gőzölgő, "Maci"-kávéval telt bögrét nyomta a kezembe… Az maga a mennyország volt!
    És még sorolhatnám, mennyi emlékkép jelent meg… Köszönöm! Ez most, a tradicionális, kötelező reggeli kávém kortyolgatása közben jól esett!
    Witzing Timi

Vélemény, hozzászólás?