S. Nagy Katalin: Berlin és a currywurstok

Berlinben már a hetvenes évek közepétől nagyon sokszor voltam sokféle céllal. Hamar felfedeztem a minden sarki imbisznél árusított, erős illatú fehér kolbászkákat. Ezek az NDK-ban is rendkívül népszerűek voltak.

A kilencvenes évek elején, a volt Kelet-Berlinben sokáig az volt a benyomásom, hogy mindenki állandóan ilyet eszik az utcán is, a legkülönfélébb időpontokban. Viszonylag későn szántam rá magam, hogy én is fogyasztójává váljak, egyrészt mert sosem kedveltem a kolbászokat, másrészt utáltam sorban állni. Ez a grillen vagy serpenyőben (olívaolajban) sütött, papírtálcán, ketchuppel, méretes kenyérrel vagy sült krumplival, egyben vagy szeletelve kínált, ohne darm vagy mit darm (azaz bőr nélkül vagy bőrrel) tálalt étel számomra a döbbenetes léptékű berlini átváltozások, megújulások során az állandóságot jelképezte. Volt olyan év, hogy a kocsival csaknem eltévedtem megérkezéskor a meghökkentő átalakulások miatt, holott csak két hónap telt el az előző ottlétem óta. A kétezres évek elején a legmenőbb currywurst-árusítónak a Konnophe’s imbiss számított, oda én is rendszeresen elzarándokoltam.

Egy Herta Heuwer nevű hölgy 1949-ben kezdte készíteni, árusítani ezeket a kolbászokat a Charlottenburg negyedben. A Kaiser-Friedrich-Strasse (amúgy az egyik kedvenc utcám) egyik kis falatozóján van is egy emléktábla a tiszteletére. 2009-ben, a 60. évfordulón külön múzeumot is létrehoztak, Deutsches Currywurst Museum néven. Az ismertető bevezetőjében olvasható: „a currywurst talán hétköznapi, de nem profán”. Ott tudtam meg, hogy a hamburgiak is maguknak tulajdonítják az elsőbbséget. Hamburgban csak kétszer jártam, de ott is degeszre ettem magam ezekkel az ízlésem szerinti – nem piros paprikás, nem csípős és nem zsíros – kolbászkákkal.

Berlinben az unokáimmal ötször voltunk együtt, és mindig loholtunk a szállásunk közelében lévő Nordsee étterembe különféle módon elkészített rákokat enni. Aztán egyszer rábeszéltem a két kisfiút egy férfias ebédre, az Eisbein, a tipikus berlini főtt csülök felfedezésére. Akkoriban leginkább a viking mitológiáról meséltem nekik, és feltételeztem, hogy a viking hősök is kedvelhették az Eisbeint, amelynek én 15 névváltozatát ismerem (tartományonként változik), és az egyik, a Schweinshaxe úgy hangzik számomra, mintha egy porosz katonai vezényszó, vagy még inkább valami ősi viking átok volna. Sem előtte, sem azóta nem tapasztaltam hasonlót az unokáimnál: szabályos röhögő görcsöt kaptak a hatalmas adag étel láttán, amit aztán alig bírtak abbahagyni. Persze, hogy lehetetlen megbirkózni az emberes méretű füstölt főtt csülökkel, a nagy adag káposztával, borsópürével. Nem igazán gyereknek való étel, hiszen barna sörben és fehér borban sütik babérlevéllel, köménymaggal, fokhagymával. Mégis, valahogy kihagyhatatlan Berlinben.

Sokan sokszor kérdezték, barátaim is, miért pont Berlin, annak ellenére, hogy… Mert elférek benne, mert tágas – ez az egyszerű válasz. Nem tudom megmagyarázni, de a currywurst és az Eisbein is hozzátartozik számomra ahhoz a Berlinhez, ahol sokat tanulhattam, sokat dolgozhattam, sok időt tölthettem múzeumokban és könyvtárakban, és végül az unokáimnak is megmutathattam a várost – autóval, busszal, hajóval és gyalog, az állatkerttől az egyiptomi gyűjteményig.

1 hozzászólás ehhez: “S. Nagy Katalin: Berlin és a currywurstok

  1. Két dologról írsz itt, Kata. A kis fehér kolbászok kis fehér kolbászok, de nem azokat nevezik currywurstnak, hanem ez annak a gyorsételnek a neve, amelyben a karikákra vágott sima virslifélét ketchupos szósszal öntik le, majd curryvel beszórják a végén.

Vélemény, hozzászólás?