Torma Cauli: Ifjúságom borospincéje

Talán még gimnazista voltam, esetleg néhány évvel később történhetett. Ismerkedtem a Dunakanyarral. Kismaroson meglepett a pincesor, ahogy az út mellett elválik és felhúzódik a domboldalra is. Néprajzi kíváncsiságom rávett, hogy bekukucskáljak egy – az ajtó feletti vakolatpajzsban lévő dátum alapján igencsak régi – pince apró ablakán. Bent, alig hittem a szememnek, egy igazi, szépen faragott gerendaprést láttam.

Egyszer csak megszólalt egy hang a hátam mögött: Na, jöjjön, nézze meg belülről is! Éppen megérkezett a gazda egy vendégével. A hűvös pincében, miközben körbecsodáltam a prést, a gazda kezembe nyomott egy borospoharat. Kaptam néhány kortynyi kóstolót is a hordóból lopóval kiszívott borból, majd indultunk szép lassan befelé. A pincetulajdonos, megállva egy-egy hordónál, mindvégig szóval – és borral – tartotta a vendégét, és engem is. Emlékszem, a pince végén egy olyan asztal volt két paddal, amelyeket közvetlenül egyben faragtak ki a homokkőből – a pince hátsó falából, amelyet boltív keretezett. Ebben is gyönyörködtem, azután – nem akarván tovább zavarni – elköszöntem vendéglátómtól.

Kilépvén a pinceajtón, megsütött a nap. Volt ott egy fiatal, növésben lévő akácfahusáng, az úgy elkezdett a szemem előtt hajladozni jobbra-balra, hogy féltem, még a végén kidől… Alig tudtam benne megkapaszkodni. Az járt a fejemben, nehogy a bent lévők kijöjjenek, és én itt maradjak szégyenben. Nem tudom mennyi idő telhetett el, míg támasztottam az akácot, de végül sikerült egyedül elhagynom a helyszínt…

1 hozzászólás ehhez: “Torma Cauli: Ifjúságom borospincéje

Vélemény, hozzászólás?