Anohina Nyina: Az áfonya íze

Télen minden hétvégén ünnepi reggeli volt otthon. Édesanyám, Lídia hét közben egész nap dolgozott – pénztáros volt az erdőgazdaságban –, így mindig reggelente főzött; vasárnap is hajnalban kelt, feldarabolt egy jókora disznóhúst, s a babérlevéllel ízesített édes káposztával együtt, egy zsírral bélelt csuporban, a kemencébe tette. Miután elkészült, tejszínnel kevert liszttel sűrítette; ez volt a reggelink. Most is itt érzem a számban a babérlevél ízét.

Tudták ezt a kolduló asszonyok is, köztük Léna a szomszéd faluból, aki egyedül próbálta eltartani öt gyermekét, és szinte minden vasárnap átgyalogolt hozzánk Andrejevóba. A férjét még 1937-ben elfogták, a nép ellenségeként elítélték és kivégezték. Édesanyám leültette a kemence mellé, étellel kínálta, Léna pedig mesélt és kártyát vetett.

Ekkor már tartott a nagy háború, és mi is ketten maradtunk; édesapám már nem volt velünk. Néhány évvel korábban valaki feljelentette, őt is bevitték, három napig fogdában tartották, vallatták – huszonöt éves volt ekkor –, s ez annyira megviselte (korábban nagyon bízott a pártban), hogy a harmadik nap reggelén az összes haja a párnáján volt; egyetlen éjszaka alatt megkopaszodott. Rehabilitálták ugyan, sőt a párttagkönyvét is visszaadták volna, de az akkor már nem kellett neki. Emiatt aztán később az egész család többszörösen megbűnhődött. Amikor kitört a háború, őt is behívták, s bár pilóta képesítése volt, repülőt nem bíztak rá. Az volt a dolga, hogy egy autóval Nyizsnyij Novgorod – akkoriban Gorkij – körzetében felkutassa a lelőtt repülőket, és kiszerelje belőlük a még használható alkatrészeket. Egyszer, 1943-ban, a felettese utasítására valamilyen illegális fuvarba is belement, papírok nélkül; egy igazoltatásnál elkapták, hadbíróság elé került. A felettest agyonlőtték, őt tíz év kényszermunkára ítélték, és elvitték – nem tudtuk, hová, és azt sem, egyáltalán éle-e még.

Az egyik vasárnap reggel, a húsos-káposztás ünnepi reggeli mellett ülve, Léna kártyát vetett megint, és a szétterített paklira pillantva azt mondta: Liduska, látom őt; valami kerítés mögött van, de él… Aztán negyvennégyben már jött levél is, így megtudtuk, hogy édesapám tényleg életben van, valahol nagyon messze, egy munkatáborban. Ettől kezdve édesanyám évente kétszer felkereshette apámat. A látogatás azonban nagyon keserves volt, személyvonat-közlekedés nem nagyon létezett, még leginkább tehervonatok jártak.

Engem csak egyszer vitt el, tíz-tizenkét éves lehettem már, de alig emlékszem valamire. Több napot utaztunk, egy hatalmas bőrönddel, amelyet édesanyám főleg ételekkel pakolt tele. Amikor odaértünk, apám nem volt a szálláson, épp dolgozott: ahogy anyám mesélte, 25–30 méteres farönköket szállítottak az erdőből a feldolgozótelepre. Amíg vártuk, hogy megjöjjön, kimentünk a közeli erdőbe áfonyát gyűjteni; rengeteget szedtünk, hazafelé azzal volt tele a bőrönd. Így apámról leginkább ez maradt meg: a friss erdei áfonya íze. Ötvenhárom tavaszán szabadult volna, de néhány héttel korábban a rönkszállító járművel egy átjáróban vonat alá került. Nem láttam soha többet.


Lejegyezte: Zsubori Ervin. A fotó az 1960-as évek második felében készült a Szovjetunióban, a Moszkvától mintegy kétszáz kilométerre fekvő faluban, Andrejevóban. Az ülő sorban jobbról a második Lídia, balra fölötte (a gyerekek között középen) unokája, Ira, a kép bal oldalán pedig lánya, Nyina áll.

1 hozzászólás ehhez: “Anohina Nyina: Az áfonya íze

Vélemény, hozzászólás?