Ambrózi Ibolya: Mézes Karácsony
Mikszáth Kálmánnál talán senki sem fogalmazhatná meg szebben, mit jelent a mézeskalács a magyar embernek. A fekete város című regényében így ír: „A mézeskalácsosság a legszellemesebb mesterség. Nem a Mercur patronátusa alatt áll, hanem az Ámoré alatt. Nem is mesterember a mézeskalácsos, hanem poéta. Hangulatot teremt, mosolyt fakaszt az ajkakon, elpirulásra kényszeríti az arcokat süteményeivel…”
A méz mindig is kapocs volt az emberek és istenek között. A mézet és a belőle készülő mézeskalácsot az idők kezdetétől körülvette valamiféle misztikum. Eredetileg az isteneknek felajánlott áldozat szerepét töltötte be, később vált emberek közötti ajándékká.
Az ősi mítoszok minden népnél kivétel nélkül említik az aranylóan csillogó nedűt. Több, mint tízezer éve a majáknál a méhisten egyenesen mint a Föld teremtője szerepelt. Homérosz isteni ajándéknak, Ovidius a tudás forrásának tekintette. Püthagorasz tanítványaival kenyéren és mézen élt, és a méznek tulajdonította a tiszta gondolatot. A rómaiak az isteneiknek készített áldozati ételeiket mézzel öntözték meg. Vergiliusnál olvashatjuk, hogy Aeneas mézes süteménnyel etette Cerberust, a kapuőrző szörnyet, hogy Charon ladikján át tudjon kelni a Styx folyón. A zsidók már a mezopotámiai Káldeában foglalkoztak méhészkedéssel. Az Egyiptomból való menekülésükkel kapcsolatos az ígéret földjének említése, a „tejjel-mézzel folyó Kánaán”.
A méz ősidők óta ismert, tisztelt eledel volt. A spanyolországi Altamira Pók-barlangjában 20 ezer éves rajz mutatja, miként gyűjtötték őseink. Az Indus folyó völgyében talált több mint 3 ezer éves leletek, az egyiptomi piramisokban talált méz és mézes sütemények, az amerikai Philadelphia régészeti múzeumában mézzel készült ételeknek egy sumer orvos által kőlapra írt receptjei, mind-mind bizonyítékok. Bizonyítékok arra, hogy ez a kincs nagyon régóta az embereké. Szó szerint is kincs volt nagyon sokáig. Az ókorban adókat, vámokat lehetett befizetni vele. Még a XVI. században is ki lehetett váltani egy keresztény foglyot másfél liter mézért.
Mi magyarok is régóta ismerjük. Attila király udvarában mézbort szolgáltak fel a vendégeknek. A mézsör és a mézeskalács készítésének tudományát valószínűleg még az Etelközből hozták magukkal őseink. Tápláló, egészséges és tartós élelmiszer volt, ráadásul még finom is. A honfoglalás utáni első írásos dokumentumokban, Szent István korabeli monostorok adománylevelében, a sokféle iparos között tizenkét méhészről is említés tétetik.
A mézeskalács különféle változatait ismerjük szerte Magyarországon csakúgy, mint más népeknél, az egész Földön. Talán nem mindenki tudja, egyfajta nyers mézestésztát például sebtapaszként használtak még 50 évvel ezelőtt is. De maradjunk csak az ennivaló mézesnél. A középkorban a sültekhez nem készítettek köretet, hanem egy különleges, nyers burgonyából készült reszelt mézeskalácsot, mustot, ecetet és fűszeres növényeket kevertek össze – a mai vadas szósz őseként. Ilyen reszelni való mézest még a két világháború között is rendeltek Angliába magyar mézeskalácsosoktól.
Egy ideig, a cukor elterjedésével, az iparosodással a felgyorsuló világgal egy időben úgy tűnt, elvész a mézeskalácsosság. Szerencsére ma, az egészséges táplálkozás jegyében, a természetes étkek újra hódítanak. Felelevenítjük azt, amit már-már elfelejtettünk: népszokásainkat, hagyományainkat. Újra sütünk mézeskalácsot. Az adventi időszakban újra betölti a lakásokat a sülő mézeskalács fűszeres illata. Így a felgyorsult világban ismét jut némi idő a figurák díszítésére, miközben lehet beszélgetni gyermekeinkkel, szüleinkkel. Jut idő egy kicsit elmélyedni közben az ünnepi gondolatokban. Karácsonykor aligha fejezhetjük ki jobban a szeretetünket, mint azzal, hogy gyermekeinkkel közösen készítjük a szép, karácsonyfára, ünnepi asztalra kerülő finomságokat.
A díszítés művészet. Az elkészült művekbe belekerül valami az alkotó lelkéből. Ittes Krisztina művei nekem mindig új élményt jelentenek. Látom bennük alkotójukat. Krisztinát ismerem, mint gyermekeit féltőn, gondosan nevelő anyát, mint figyelmes szomszédasszonyt, mint megbízható, segítőkész barátnőt. Krisztina egy kívül-belül gyönyörű ember. Ez a gyönyörűség jelenik meg számomra a műveiben. A felröppenő vagy ajándékot őrző angyalkák, a szeretetet kifejező szívecskék, a szinte csilingelő harangocskák mindenkinek elhozzák az ünnep meghitt hangulatát.
Elhangzott 2008. december 20-án Szigetszentmiklóson, a Sárga Házban, Ittes Krisztina mézeskalács-kiállításának megnyitójaként.
