Turbuly Éva: A zalai erdők ízei

Gyerekkorom meghatározó élménye volt a gombavadászat a falunkat körülvevő, végtelennek tűnő erdőkben, ahova éppen ezért csak felnőttel, többnyire valamelyik szülőnkkel, olykor a nagymamánkkal indultunk. Az erdő mélyén járva megfordult a fejemben néha, mi a teendő, ha szembetalálkozunk egy arra járó vaddisznóval. A szarvasoktól és az eltévedéstől kevésbé tartottam, bár egy alkalommal bizony utat tévesztettünk. Szerencsére rátaláltunk az erdőt átszelő „léniára”, ami végül a helyes útra vezetett bennünket.

Az erdő széléhez érve izgatottan szaglásztunk a levegőbe, érzünk-e „gombaszagot”? Minden egyes példány fellelése örömet okozott! Ínségesebb időkben beértük egy-egy „bolondgomba” felfedezésével. Megcsodáltuk a légyölő galóca piros alapon fehér pettyes kalapját, hosszan nézegettük a tinórut, hátha mégis egy csúnyácska vargányával akadtunk össze. Különben is, gomba ez is, az is, ehető is akad majd biztosan!

A következő fokozatot a nem éppen ízletes, de már fogyasztható, a sparhelt forró lapján megpörkölt „keserű” gomba jelentette. A zöldes-kékes hátú galambgomba, a galambica már vágyaink netovábbját testesítette meg, nem beszélve a gombák zalai királyáról, a vaskos tönkű, barna kalapos vargányáról, amiről tudvalevő, hogy párban szokott előfordulni, érdemes tehát a talált példány körül 5–10 méteres körben az utolsó szál falevelet is felforgatni.

Voltak bizony olyan aranybetűs nyarak, amikor annyi gomba termett, hogy kosárba, „silingába” gyűjthettük a természet zöld és barna fejű ajándékait. A galambicából finom, ropogós pörkölt készült, a vargányát kirántottuk, vagy megszárítottuk. Mást nem szedtünk fel, tartottunk a mérgezéstől. Anyukánk intő példaként emlegette annak az erdésznek az esetét, akinek a kosarába a több évtizedes gyakorlat ellenére keveredett gyilkos galóca, ami a kis család nagyobbik felének idő előtti elmúlását okozta. A történet maradandó nyomot hagyott bennünk, Lilla azóta sem eszi meg a természetben szedett gombát!

A sudár fák katedrálisként fölénk boruló koronája, a leveleken átszűrődő napsütés, az avar nyirkos illata, vagy éppen a levegőben terjengő gombaillat a távoli gyermekkor egyik meghatározó élménye számomra.

Sopronba kerülve próbáljuk folytatni a nemes hagyományt. A piacon körülnézve látjuk, érdemes-e vadászatra indulni. A siker – kellő mennyiségű csapadék, majd a rákövetkező meleg mellett – szerencse kérdése is, a jó soproniak hét lakat alatt őrzik a lelőhelyek titkát!

A falunk körüli erdők nagyobb részét mára kiirtották. A lakosság többsége fával fűt, sokaknak jelent megélhetést a kitermelés. A kárpótlási jegyeken vásárolt erdők előbb-utóbb fűrész alá kerülnek. Ha gombászni megyünk, 10–15 kilométerrel távolabbi erdőrészek felé vesszük az irányt. Nagy öröm, ha sikerül összegyűjteni egy főzetnyi gombát, újra felidézni a gyermekkor ízeit, soha nem múló zamatát!


Az illusztráció Lakner Zsuzsa kollázsa.

Vélemény, hozzászólás?