Bauer Barbara: A kovász

A férfi egy szekrényhez vezette a lányt. Kivett belőle egy öblös edényt. Gyönyörű kerámiakaspót, míves tetővel, színes mintákkal. Régi volt, itt-ott lepattogzott már a festék.

– Csukd be a szemed.

A lány ránézett, aztán engedelmeskedett.

– Érezd a nap melegét a bőrödön – mondta halkan a férfi. – És ne less – tette hozzá, amikor a lány rásandított.

– Rendben! – sóhajtott. – Várj, hadd érezzem!

– Érezd a hevét, mintha te lennél az éltető melegért könyörgő föld. Érezd, ahogy megnyílik a lelked, befogadva az új élet reményét.

A férfi végigsimított a lány karján. Lassan, a vállától lefelé.

– Elvetik a búzát, a szemek kicsíráznak, és lüktetni kezd a föld.

A férfi egészen közel hajolt a lányhoz. Hagyta, hogy érezzék egymás sóhajtását is.

– Learatják, kicsépelik, szelelik, rostálják, őrlik, szitálják… – a kezét végigcsúsztatta a lány karján, rá a kézfejére –, dagasztják, kelesztik, gyúrják, ringatják, mosdatják, megmetszik, bevetik… – a másik kezével levette az edény tetejét. – Mert kelt a pék és kelt a nap és kelt a kakas és szól a harang és keresztet vetnek rá. Végül megszegik az élő kenyeret.

A férfi az ujjait a lány ujjaiba fűzte, és húzta magával, mélyen az edénybe.

– És a kenyér sóhajt. A lelkét adja.

A lány bőre ebben a pillanatban hozzáért a kovászhoz. Eleinte csak hűvös volt, enyhén ragacsos, puha érintés. A következő pillanatban, ahogy az ujjai mélyebbre hatoltak, soha nem tapasztalt érzés járta át. Borzongott, miközben melege lett, nevetett, de a torka összeszorult. Csukott szemét könny csípte, egyszersmind boldogság járta át.

Részlet Bauer Barbara Porlik, mint a szikla című regényből (Jaffa Kiadó, 2017) | Illusztráció: Zsubori Ervin (a sourdoughlibrary.org fotójának felhasználásával)