Bauer Barbara: Úgy tűnik, nincs visszaút! Pék leszek!

Olykor utóbb értünk meg dolgokat. Történt ugyanis, hogy két dolog indult el egyszerre, észrevétlenül felépülve, valahonnan a tudatalattimból, vagy sorsom dramaturgjának késztetésére… Talán leheletnyi különbséggel, két irányból, de mégis, egy pont felé tartva.

Ebben az időben már dolgoztam a Porlik, mint a szikla vázán. Felépült a történelmi háttér, kialakult az idővonal. A főszereplőm pedig egy szakmát kért tőlem. Amolyan menekülési útvonalat, amin keresztül kiléphet a taposómalomból, amivel értéket teremthet, és ami elvezeti a múltjába. Ami mellőzi a teret és az időt, mint korlátot.

De mi legyen ez a „kétkezi” szakma? – rágódtam éjjel, s nappal. Szeretem a fa illatát, de Amanda, a főhősöm nem lehet asztalos. Alkatilag. Szinte már láttam is, ahogy küzd egy csodaszép borovi fenyővel, ahogy verejtékező homlokkal satuba fogja. A hentes vizualizált képe is mosolyra húzta a számat: ahogy ötven kilója harcba száll a mázsás kocával…

Olyan tevékenységet kerestem neki, amivel valami megelevenedik a kezei közt. Ami tele van élettel, ami szuszog, amiben szeretet van, erő, hit… Ami a körforgás része. Összedörzsöltem az ujjaimat, mintha tapintanék. Illatot kerestem. Ízeket. Érzéseket. Csapongtam. Peregtek a búzaszemek, sütött a nap, aranylott a föld, körbejárt a kelt tészta illata. Éreztem, közelítek.

Amikor dédnagymamám megérkezett Székelyföldről a szülőfalumba és nem volt semmijük, csak amit a szekéren magukkal tudtak hozni, egy olyan házba költöztették be őket, ahol volt egy kemence. Már másnap volt munkája és mit ennie. Ez az! Amanda pék lesz! Átszel vele minden határt. Országhatárt, az idő korlátját, a saját határait. Ezt kerestem… A szívem hevesen dobogott, tenni akartam valamit, azonnal. Izgalommal töltött el a várakozás: milyen lesz Amanda útja? Hogy válik azzá, akivé szeretném? Azon vettem észre magam, hogy irigylem őt. Azért, ami rá vár. Amit hamarosan megtanul.

No, de… sikeres író vagyok, mellesleg van egy remek munkahelyem, a férjem ügyvéd… De ha úgy alakul, a hajamra kenhetem a diplomámat! – gondoltam, mert kellett még egy érv! Korán sötétedett. A lányom végzett a leckeírással. Szeret tanulni, könnyedén veszi az akadályokat, és ha nem is kedvence az összes tantárgy, vidáman jár iskolába és kiválóan teljesít. Mert örömét leli a tanulásban. Diplomás lesz egy négydiplomás családban – gondoltam, miközben néztem kis famíliámat, hármunkat. De milyen diploma?!

Hol van már az az idő (valahol Klebelsberg Kuno korában keresendő), amikor a magyar egyetem egyben világútlevélnek számított az érték, a tudás világában! Amit aztán egy rendszer tönkretett, majd egy másik most másol. Lebutít. A valamilyen felsőoktatási intézményben, valamilyen szakon szerzett diplomással Dunát lehet rekeszteni, míg szakember – aki két kézzel építi a világot – szinte alig-alig található. A gondolataimtól egészen rossz lett a kedvem. A stabil talaj a lábam alatt mintha megingott volna, önigazolásért remegve.

Mit szólnátok hozzá, ha jelentkeznék pék hallgatónak? – kérdeztem. A „Porlik”-ban Amanda pék lesz, és úgy nem tudok róla hitelesen írni, hogy én magam készen veszem a leveles tésztát – folytattam a némán elkezdett gondolatsort, majd (ha már belekezdtem), a másik érvvel is előálltam. Ráadásul a kommunikációs diplomámat a hajamra kenhetem, ha úgy alakul, vagy például külföldön – tettem hozzá a férjemre pillantva. Olyan B tervet akarok, ami egyszerű, mint az egyszeregy. Input, megsütöm, eladom.

Két legyet egy csapásra. Pillanatnyi negatív gondolatokra húzott létbizonytalanság-para kivetítése kilőve, regényíráshoz alapkő letéve. A lányom a nyakamba ugrott, a férjem büszkén elmosolyodott, a szüleim biztosítottak a támogatásukról – mint mindig –, hogy legyen időm tanulni munka mellett, a barátaim gratuláltak, lelkesítettek, és senki, de senki nem mondott olyat, ami egy kicsit is elgondolkodtatott volna, hogy amit teszek, az talán mégsem annyira ésszerű.

Így történt, hogy jelentkeztem a Pesti Barnabás Élelmiszeripari Szakközépiskola Pék képzésére. És láss csodát! A csoportunkban van két újságíró, valamint pedagógus, jogász, vegyészmérnök, bányamérnök, villamosmérnök, közgazdász, egy író (:-) és na, jó, van egy cukrász és egy képesítés nélküli pék is. Elképesztő a csapat! És korban… negyvenesek, ötvenesek, és egy hatvanon felüli lelkes kolléga. Egzisztenciálisan rendben lévő, B tervet előkészítő, vagy éppen több lábat kiépítő emberek, vagy olyanok, akik úgy döntöttek, a szenvedélyükből szeretnének élni, és ami eddig hobbi volt, az kerüljön központi helyre.

Azért, gondolom, a család nem bánja, hogy történetesen pék lett az egyik szereplőd és nem robbantómester egy uránbányában! – jegyezte meg az egyik csoporttársam, amin jót nevettünk.

Úgy éreztem, a regényhez nem elég az iskola szintű elmélet és a gyakorlat. Megkerestem hát Andrész Zoltán mestercukrászt. Nagypapája, Andrész Mátyás 1933-ban nyitotta meg pékségét, Zoli pedig már a saját gyermekeinek (negyedik generáció) adja át a tudást. Zoli dolgozik, miközben a testvére a vendégekkel foglalkozik, az édesanyja bejön kóstolni, a lánya beugrik kipróbálni egy új receptet… És mindnyájuk szemében ott csillog valami. Valami, amire nem kifejezőek az olyan szavak, mint munkahelyi motiváció, mint fizetés, mint ranglétra, és még sorolhatnám. Ugyanis sokkal többről van szó. Értékről, amit hoztak, kaptak és visznek tovább. Nála, az ő műhelyében találtam meg azt a generációkon átívelő szakmai elhivatottságot, szenvedélyt és lelkesedést, amit a főhősöm keresett. Amit bele tudtam dolgozni az örök kovász legendájába. És amit én is keresek…

Ezért írok, és ezért van szükségem arra a tudásra, amit majd egyszer, ha jól csinálom, én is tovább tudok adni…

Az írás először a szerző honlapján jelent meg.