Zsubori Ervin: Tanyasi kenyér

A tanyavilágban, valamikor még a múlt évezredben, a tabdi mamáéknak volt egy kemencéjük. Búbos, ha jól gondolom, mindenesetre hatalmas hasa volt, fehérre meszelve, s a padkájára előírásszerűen oda lehetett kucorodni. Úgy emlékszem, hetente egyszer sütöttek kenyeret, de az frissen kitartott egy hétig. A dagasztásra emlékszem, meg a kendővel letakart teknőben puffadó tésztagömböcökre, meg arra, amikor a hosszú nyelű lapáttal kivették a kész kenyereket. Az aljuk kicsit bekormolódott, és vastag volt a héjuk, de az illatuk utánozhatatlan. A papa még áldást is mondott, amikor este az asztalnál megszelt belőlük egyet. Ő vetette, ő aratta a búzát is hozzá. A nők marokszedők voltak – mi, gyerekek, inkább csak rohangáltunk a tóparton –, meg délben hozták a levest, az uborkát, s a friss kenyeret. Libazsírral, és lesütött hús zsírjával volt a legfinomabb. Meg a héja, ahogy szétroppant a szájpadlás alatt.

Illusztráció: Renee Olmsted, Pixabay