Bibók Bea: Nagymamám sárgabaracklekvárja

Középiskolás koromban Budapesten a nagymamámnál éltem. Hetven-egynéhány éves volt, félig vak, éppen ezért nem nagyon hagyta el a nyolcadik kerületi lakását. Ennek ellenére minden nyáron egyszer lementünk együtt a Teleki téri piacra és vettünk három kiló sárgabarackot.

Nem többet, csak három kilót.

Baracklekvár készült belőle, sűrű, sárgán gyöngyöző, kívánatos lekvár. A mamám mindig odahívott maga mellé, amikor a barackkal foglalatoskodott. Ez egy igazi szertartás volt. Együtt magoztuk azt a néhány szemet, és kavartuk a lekvárt. Ötször egyik, majd ötször a másik irányba. Közben a nagymamám elmagyarázta, hogy mikor igazi a sűrűsége. Amikor a massza jó nagyokat köpködött, akkor volt az igazi. Sóvárogva néztem, szívtam magamba az illatos gőzét. Tudtam, ahhoz túlságosan kevés, hogy jól lehessen lakni belőle. Mire jól elfőtte a vizet és készen lett, addigra mindössze négy-öt kicsi üvegnyi maradt. Emlékszem az érzésre, az értetlenkedésre. Hogy lehet az, hogy ennyire kevés lekvár lesz a végére?

Nagymamám az öt üveget nagy becsben tartotta. Ha nagy ritkán felnyitott egyet, azt alaposan beosztotta. Vékonyan kente a vajas kenyérre, aztán a kanalat is lenyalta. Ha lecseppent, akkor bőszen morgott magában, bosszankodott, majd felszedte a kredencről az ujjával. Amikor előkerült a lekváros üveg a dugihelyről, természetesen én is kaptam belőle. Nem sokat, alkalmanként mindössze egyetlen kiskanállal. Egyetlen eggyel, mert ennek az öt üvegnek ki kellett tartania egész évben.

Sóvárogtam.

Néha sutyiban, amikor a mamám elaludt, belemártottam a kiskanál hegyét az üvegbe, aztán lenyaltam. Az ízkavalkád bűntudattal párosult. Szégyelltem magam. Néha az üveg peremét is körbenyaltam, így az odaszáradt cseppek sem vesztek kárba. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd degeszre eszem magam, hogy tele lesz majd a szám az édes, fenséges ízzel. Ez soha nem adatott meg, mert az öt kicsi üveg lekvár nagyon kevés volt…

Így az egész kamaszkoromat a sárgabarack lekvár iránti epekedés lengte át.

A mamám halála után, húszéves korom óta, minden nyáron húsz-harminc kiló barackot főzök be. Darabosan dzsemnek reggelire, tejberizshez, zabkásához, szétfőzve lekvárnak linzerhez, zserbóba, flódniba. Eleinte a férjemmel a „Szedd magad!” mozgalom keretén belül Pomázról szereztük be a barackot. Hoztuk lelkesen, izzadva, szakadt farmerben, vödrökkel a HÉV-en, fiatalos lelkesedéssel, boldogan. Ma már Gyöngyöspatáról hozzuk autóval, egy óriási barackosból. Bensőséges, személyes a barackos kapcsolat, a termelő maga szedi a válogatott, piruló rózsabarack szemeket kézzel, nagy odafigyeléssel. Nekünk, lekvárnak.

Idestova harmincöt éve már, hogy a kamrám polcai roskadoznak a sárgabarackkal töltött üvegektől, és büszkeséggel tölt el, hogy a családom soha nem evett üzleti lekvárt. Az idők során szokásommá vált, hogy befőzés után ajándékoztam a kész lekvárból. Szép, egyedi üvegekbe raktam, lekötöttem mintás anyagokkal, és névre szólóan feldíszítettem. Adtam a hozzánk betérő vendégnek, néha a postásnak, barátoknak, rokonoknak, ismerősöknek születésnapra, névnapra. Egy ízben egy pszichológus kollégámnak ajándékoztam karácsonyra egy közepes üveggel az az évi befőzésből. Majd akkor, amikor egyáltalán nem számítottam rá – hónapokkal később, nyáron, egy napsütötte meleg délelőtt – kaptam tőle egy sms-t.

„Kedves Bea! Szeretném megköszönni a sárgabarack dzsemet, amit karácsonyra kaptam tőled. Éppen egyedül evezek egy erdei folyón, túl vagyok a reggelin. A lekvárt elhoztam magammal, épp most ettem meg. Hálás vagyok érte, mert fenséges volt. Köszönöm!”

Könnybe lábadt a szemem, mert nagyon jól esett ez a gesztus. Ő volt az egyetlen ember, akitől visszajelzést kaptam a lekvár sorsáról, arról hogy örömét lelte benne. Ez elgondolkodtatott. Ekkor éreztem meg igazán azt, hogy a kézzel készített sárgabaracklekvár értékes portéka. Hiszen benne van szívem, lelkem, a közös főzések a nagymamámmal, a kavarás tudománya, a lekvár dermedésének értése, a kamaszkorom sóvárgása. A sok-sok év tapasztalata és a hosszú napokig tartó munka, az alkotás fáradtsága. Rájöttem, hogy eddig számolatlanul osztogattam ezt a kincset. Mintha ez „csak úgy”, magától lenne nekem, mintha nem lenne benne temérdek tudás és szeretet. Belém nyilallt az érzés, hogy eddig talán nem éreztem elég értékesnek, ebből mindenki, „bárki” kaphatott. Akaratlanul is azt üzentem: „Vigyétek, vigyétek, nekem úgyis sok van belőle, ti tesztek nekem szívességet azzal, ha elviszitek!”

Nehéz érzés volt rádöbbennem arra, hogy nem tiszteltem eléggé a munkámat. Hogyan is kaphattam volna visszajelzést egy idegentől, amikor én magam sem éreztem meg a saját kezem által készített portéka értékét? Hogyan várhattam volna, hogy az emberek értékesnek lássák azt, amiből bárki kaphatott?

Azóta már meggondolom, kinek ajándékozok sárgabaracklekvárt. Annak adok, akiről el tudom hinni, hogy minden kiskanál örömet okoz neki, és aki pontosan érti és értékeli, hogy minden csepp lekvárban ott vagyok én. Aki lenyalja az üveg pereméről és a kiskanál végéről az utolsó csepp lekvárt is.

Ezzel lett a saját készítésű sárgabaracklekvárnak presztízsértéke, ezzel együtt a saját munkámnak is nagyobb becsülete. Meg kellett tanulnom, hogy a lekvárfőzés alkotás. Ízek teremtése. A magam számára, és mások számára is.

Ma már úgy adom ajándékba, mintha kincset adnék. Sárgabarackból főzött cseppenő kincset.

1 hozzászólás ehhez: “Bibók Bea: Nagymamám sárgabaracklekvárja

Vélemény, hozzászólás?