Láng Eszter: Anyám, apám, a madártej és a liszt

Itt a húsvét. Tegnap kalácsot ígértem az egyik barátomnak, de mit csináljak, ha egyszer madártejre ehültem meg az este, s fél tíz után neki is láttam.

Kora gyermekkoromtól ünnepnek számított, ha édesanyám madártejet csinált, és ráadásul a műsor, ami övezte, igen szórakoztató volt. Otthon úgy készült, hogy anyukám a levébe sűrítőanyagnak egy kis lisztet is tett, s amikor feltálalta, apám megkérdezte, hogy ugye nem kevert bele lisztet. Anya persze sűrű bólogatással állította, hogy nem, de már ekkor tudni lehetett, hogy nem mond igazat, merthogy soha nem volt képes hazudni, azonnal látszott rajta, hogy füllent.

Apánknak megvoltak a maga faxnijai, a konyha vonatkozásában több is: az ételben ne legyen sok rántás, a madártejben ne legyen liszt (szegény világ volt a gyermekkoromban, ott spóroltak, ahol tudtak, anyám pedig ehhez különös érzékkel bírt), alkoholos ital a házba be ne jöjjön, a rum kivételével, ami a süteményekhez és kávéskanálnyi a tejes teához engedélyezett volt. Hasonlóan volt apám a fokhagymával és a hagymával is. A dolgot anyám úgy oldotta meg, hogy belefőzte a hagymát a levesbe, de mielőtt apám hazajött, kivette és kidobta, s ez többnyire jól működött. Fokhagymás ételeket (például fokhagymás-zsíros pirítóst) pedig akkor ettünk, ha pár napig távol volt.

Mai fejemmel tudom, hogy a hagymára és fokhagymára apám érzékeny, azaz allergiás lehetett. Egyébként mindig dicsérte az ételt, s majd’ minden ebédkor elhangzott: utoljára a szülői házban ettem ilyen jót. Anyukám ilyenkor apám szemére hányta, hogy előzőleg is ezt mondta, akkor tehát a két állítás közül valamelyik hamis. Mondanom sem kell, anyám, aki a közgazdasági egyetem után matematikát is végzett és azt is tanított, kitűnő logikai érzékkel rendelkezett. Ezt a családi életben is bőven kamatoztatta, így már óvodáskorunkban tisztában voltunk a törtekkel, játszva tanította meg, de ezt majd egyszer máskor mesélem el.

Visszatérve a madártejre – a szülői házbelire, hogy stílusos legyek –, persze hogy volt benne liszt! Apám, akitől szintén sokat tanultunk – latin közmondásokat, a fizika gyakorlati részét, alapvető kémiát –, kimert egy mokkáskanálnyi madártejet egy kistányérra, rácseppentett egy pici jódot, és a színéből megállapította, hogy van-e benne liszt. Ha a jód kékesre színezte a madártejet, akkor volt. Hiába mondta anyám apámnak, mielőtt e ceremóniához hozzálátott, hogy esküszöm, Gyurka, nincs benne liszt, apám csak annyit mondott, mindjárt kiderül. És persze ki is derült menten. De nem volt veszekedés utána, csak nevetés, miközben mindenki megette az adagját, apám is.

Mi, Éva húgommal, mindig édesanyánk pártján álltunk, nagyanyánk és dédink apámén. Hogy ezért-e, vagy másért, apám úgy ragaszkodott hozzájuk, olyan gyermeki imádattal, ahogy csak a szülőhöz ragaszkodhat a kisgyermek.

Egyszóval bonyolult, de meleg családi légkörben nevelkedtünk. Ma a madártejet éppen úgy készítem, ahogy apánk is szerette: csak tojás, cukor és tej, meg egy fél vaníliarúd van benne. Az arányok: 1 liter tej (3,5 százalékos zsírtartalommal), 5 tojás, 10 evőkanál cukor (fele a habba, másik fele a lébe). Igaz, hogy kalóriabomba, viszont finom!

A kalácsot pedig majd holnap sütöm meg.