Bánlaki D. Stella: Costes, a vagány

A héten teszteltem az új étlapot a Costes Downtownban. Csodás zöldek, uborka, avokádó, borsó, mángold. Kifogástalan húsok, mind a lillafüredi pisztrángtól a fogason és fürjön át a mangalicáig. A bacon dashinál az elszállás is megvolt. De ezen a helyen nekem még mindig a borpárosítások jelentik a csúcsot.

Rögtön az első előétel (rák, kompresszált uborka meg ilyenek) mellé felütöttek egy szerémségi narancsbort (Maurer Bakatorange ’15), én azonnal eladtam nekik a lelkemet, a fél asztaltársaságot viszont elveszítették. A csapat maradéka két borral később csekkolt ki, amikor beköszönt egy porcelántojásban készült, szűretlen, derítetlen tokaji furmint, opálos fényekkel, ismeretlen illatokkal és ízekkel (Szóló Puro ’16). Tetszőleges borverseny zsűrije is első kézből szórná ki, ahogy a Michelin-csillagos éttermek klasszik törzsközönségének régi arcai is. Én meg imádom.

És azt gondolom, elképesztően szerencsés az az étterem, amelyik megengedheti magának (és a tulajdonos megengedi neki), főleg Magyarországon, hogy bátran kísérletezzen, vagánykodjon, határozottan lerakjon a fogyasztó elé olyan italokat, amikkel a legtöbben (még) nem tudnak mit kezdeni.

Tágítani a határokat, újra és újra. Ez az, ami mozgatja előre a világot meg az időt. Egyáltalán nem ők az egyedüliek. De elbírnék még-még sok-sok ilyen helyet!

Az írás elsőként Bánlaki D. Stella újságíró oldalán jelent meg.