Bauer Barbara: Ehető tányér

Amikor a dédnagymamám megérkezett és letelepedett a szülőfalumban, sütni kezdett, bár ő maga nem volt pék. Mégis, hamar híre ment a finom kenyerének, és hamarosan egy egész utcát szolgált ki a tudásával. Hiszen nincs is szükség másra, mint egy kemencére, lisztre, vízre, sóra. Ha elég türelmesek vagyunk, akkor a kész élesztőt is mellőzhetjük, és készíthetünk igazi kovászt. És persze nem csak kenyeret süthetünk, hanem például ehető tányért a levesünkhöz – mint tettem azt én is a napokban.

A Porlik, mint a szikla című regényemben a főhősöm, Amanda, noha befutott közgazdász, szintén pékké válik – mint én nemrégiben –, maga mögött hagyva az illékony biztonságot, és megszerezve a stabil tudást. És ha már a kovász szóba került, jöjjön itt egy idevágó részlet a könyvből.

„Van abban valami megmagyarázhatatlan, ahogy az egykor kalászban érlelődő szemek oly hosszú út után ismét életre kelnek a pék keze alatt.

Amanda ma korábban kelt, mint szokott. Mindig mosolygott, amikor az ismerősei kezdetben megrökönyödtek annak hallatán, hogy pék lesz. Mert péknek lenni fizikai munka, hajnalban kell kelni, és különben is. Hát ezért tanult, szerzett diplomát, futott be szép ívű karriert?

De ő csak legyintett. És noha szeretett kézzel dagasztani, a munka javát most már gép végezte helyette. Nem kellett hajnalban kelnie sem, csak ha akart, mert manapság a háziasszonyok más ritmus szerint élnek. Nem kell a kenyeret reggel hatkor kitenni az asztalra, mert nem vár a föld a kora reggeli munkásra. Ami pedig a tanulmányokat illeti, nos, Amandának arra is volt válasza. Egyrészt a megszerzett tudás már az övé, senki el nem veszi tőle. Másrészt hálás volt azért a bizonyos karrierért, ami fedezetet nyújtott álmai megvalósításához. Arról nem is beszélve, hogy míg a közgazdasági-pénzügyi tudása pillanatok alatt elavulhat (néhány hónappal a felmondása után érezte úgy, hogy máris alaposan lemaradt a szakma új, ambiciózus ifjai mögött), addig az új mestersége időtálló.

Gondosan összefogta a haját, megkötötte a kötényét, és felnyúlt a munkapult fölötti üveges kisszekrénybe. Itt tartotta a kincseit. Egy szitát, egy faragott nyelű éles kést, a kenyér bemetszésére, recepteket és egy kerámiaedényt. Itt-ott már lepattogzott róla a festék, de nem számított. Így is a legbecsesebb darab volt Amanda konyhájában. Ebben tartotta ugyanis péksége lelkét, a kovászt.

Leemelte a csuprot, levette a tetejét, és hagyta, hogy a kellemes, savanykás illat az orrába érjen, miközben ujjaival átnyomkodja a kovászt. Kivett egy keveset, a maradékot „megetette”. Minden áldott nap, amikor munkához látott, és előkészült a dagasztáshoz, kivett egy maroknyit a nagy becsben és gondosan életben tartott tésztából. Szinte rítussá vált a mozdulat, ahogy átnyomkodta, gondozta. Ennél a mozzanatnál még nem használt gépet. Szerette az ujjai között érezni, ahogy életre kel a kenyér csírája, és csak akkor engedte útjára, amikor a hozzávalók már körülölelték, magukba szívták a kovász erejét.”