Torma Cauli: Újpesti cukroskenyér

Azt mondják, ahogy öregszik az ember – jó, mondjuk azt inkább: idősödik –, eszébe jutnak olyan dolgok, amik addig sohasem.

Újpesten nőttem fel. A képen az utcánk van, az Irányi Dániel utca, az egyvágányú, két kitérővel közlekedő 8-as villamossal, még az is lehet, hogy a háttérben látszó alakok valamelyike családtagunk a házunk kapuja előtt, de nem lehetett annyira kinagyítani, hogy biztos legyek benne.

Szemben a házunkkal voltak a „városi házak”, egyemeletes, függőfolyosós, szoba-konyhás, külső WC-s lakásokkal, sok gyerekkel, akik között sok barát, ismerős „pajtás” volt. Együtt jártunk ki a mögöttük lévő grundra focizni, pilinckázni, homokozni. Mindez az ’50-es évek közepén lehetett. Mi, a bátyámmal kicsit kilóghattunk a sorból. Az ott lakók többsége az Izzóban (Tungsram), a HPS-ben (Hazai Pamutszövő) dolgozott, apukám pedig „mászek” szűcsként jómódúnak számított; persze mindez bennünket gyerekeket csöppet sem befolyásolt.

Egy alkalommal egy testvérpár kenyeret majszolva érkezett a focihelyre, rajta valami fura, szemcsés dolog volt; kiderült: cukroskenyér. Olyat mi még nem ettünk, szaladtunk haza mi is, és kértünk a mamától. Igen meg volt lepődve, amit mi akkor nem értettünk. Vonakodva egy-egy szelet kenyeret megmártott egy kistányérba öntött vízzel, majd megszórta kristálycukorral; úgy találtuk, fenséges.

Manapság sajtos bagettet eszem göngyölt császárral, feta sajttal töltött csilipaprikával.

A fotó forrása: Hamster blog; Roy Makewell és Geoffrey Tribe gyűjteményéből