Bauer Barbara: Barhesz

Miután az utolsó hang is szertefoszlott, csend telepedett a szobára. Ugyanazt hallották, mégis mind másra gondoltak. Végül Ilonka néni szólalt meg elsőként.

– Azt hiszem, eleget pihent a tészta – állt fel és húzta ki a köténye zsebéből a konyharuhát. Katalin és Hanna pedig követte a konyhába.

– Már most milyen jó illata van – jegyezte meg a kislány, amikor leemelte a kendőt a vájdlingról.

– Bizony – bólintott Ilonka néni, és elővett egy régi, kopott deszkát, meghintette liszttel, és ráborította a tésztát. – Most pedig megtanítalak, hogyan fonj barheszt.

– Barheszt? – kérdezte Katalin rémülten, mire Ilonka rápillantott.

– Igen. Miért is ne? – majd megrázta a fejét, mint aki nem is érti, miért rökönyödött meg úgy Katalin. – Te is tudsz készíteni, nem, pedig… – de nem fejezte be a mondatot.

Katalin megfontolta a szavakat, majd leült a konyhaasztalhoz, és leszakított a tésztából egy darabot, amit aztán ketté vett, és két szálat sodort belőle.

– A barhesz valójában fonott kalács, melyet sabbátkor és ünnepnapokon fogyasztanak a zsidó emberek. A barhesz az ünnepi lakoma alapja – mesélt, miközben egymásra tette a szálakat, akárcsak egy keresztet. – Héberül a brachot annyit tesz, áldások. Talán innen a neve, nem tudom.

– Honnan tudod ezeket, anya?

– Tudod, a család, akiknél dolgoztam… tőlük.

Fonni kezdte a szálakat – régen nem csinálta, de kezében volt a mozdulat.

– Az asszonyok pénteken hajnalban dagasztották be a tésztát, hogy estére meghűljön a kisült kalács. Három nagy és három kicsi – miután elkészült a forma, és rátette a tepsire, amit időközben Ilonka néni odakészített, újabb adag tésztát vett a kezébe. – Kend le tojással. De egyenletesen ám, hogy mindenütt szép színe legyen, ahogy sül. Miután megkelt, újra átkenjük, és te fogod megszórni mákszemekkel.

Hanna megtette, amit kértek tőle, majd ő is sodorni kezdett.

– Ez nehéz – nevetett, miközben hajtogatta a szálakat, de csak nem úgy alakult, ahogy szerette volna.

– Na, várj! – nyúlt át Katalin. – Nézd csak! – mutatta a mozdulatot, miként formálja úgy a tésztát, hogy a két szárból négy legyen. – Kettőből nem tudsz fonni, de négyből már igen.

– Oh, már értem! – örvendezett Hanna.

– Purimra és néhány más jeles napra emeletes barheszt sütöttek – magyarázott tovább az asszony felidézve, amiről már olyan régen nem beszélt. – Ne fond olyan szorosra, mert szétreped a sütőben.

– Mi az a sabbát meg purim? – kérdezte Hanna, miközben az elkészült kalácsot a tepsire tette, és megkente tojással.

– El fogom mesélni – nézett rá az anyukája mosolyogva, de érezte, könnyek égetik a szemét. Mennyi mindent nem tud a lánya, pedig megilleti. A születésével kapta. Úgy döntött, ott, abban a pillanatban megfogadta, hogy megmutatja mindazt Hannának, amit csak tud. Aztán hadd legyen az övé a választás.

Részlet Bauer Barbara Az élet hangja című, most megjelent regényéből | Jaffa Kiadó, 2018