Faragó József: A dalmát foci íze
A trogiri kanális partján fekvő apartman erkélyén, miután az összes fellelhető gyereket, beleértve a kisebb óvodai és nagyobb iskolás barátokat, beszippantotta a helyi vidám társaság, az elmaradhatatlan rakiját kortyolgatva, mi felnőttek, végre eltűnődhettünk, hogy miért is járunk ide. Azt nem mondhattuk, hogy a tengerhez, mert ennél a csatornánál azért a Duna is szélesebb, például Bajánál. A látvány sem volt éppen elragadó, lévén szemben a spliti repülőtér, melynek előnyét közvetlenül elviselni, nem túl kellemes. Kissé távolabb a hajógyár megfáradt daruktól ékes rozsdaövezete terpeszkedett. Olyan volt ez a panoráma, mintha Miskolc környékén, a Bükkben nyaraltunk volna, a balkonról szemünkkel követve a diósgyőri gépgyár végnapjait.
A házak sem voltak túl szépek. Régi formás kőépület csak egy akadt. Amikor a kolostor épült, még figyeltek az esztétikára. A település neve sem volt igazán bizalomgerjesztő: Arbanija. Ami arra utalt, hogy eredetileg a török elől menekülő albánok népesítették be ezt az addig csak a magányt kereső szerzetesek által lakott partszakaszt. A falu összes háza ugyanazon kaláka egyhangú stílusjegyeit viselte, talán még az erkélyek korlátvasa is ugyanabból a hajóból hiányzott. Ehhez társult a köves és kopár tengerpart, melynek egyetlen ékessége egy ugráló hely volt, amit az elhagyott kőbánya rakodópartjának köszönhettünk. Némi vigaszt a takaros mediterrán kertek jelentettek, látszott, hogy munkához szokott kezek gondozták a parcellákat.
Általában idáig jutottunk a gondolatmenetben, amikor beköszönt Borisz, a frankfurti vendégmunkás, aki mindig csak az augusztust töltötte szülőfalujában. Ahogy megneszelte érkezésünket, felgyorsultak az események. Koccintottunk, majd kicsit sopánkodtunk a hőség miatt. Gyorsan egyeztettük az otthoni nehézségeket. Drága a cigi, egyre hígabb a sör és teljesen érthetetlen a mai iskola. Aztán lementünk a partra focizni, mert Borisz jobb éveiben utánpótlásedző volt, s bizony nagyon szívén viselte, hogy egyetlen napot se mulasszunk.
Egyik alkalommal egy óvodai csoporttárs apukája szandálban érkezett a közös nyaralásra, mert úgy tudta, hogy a tengerpartra megyünk. Ám Borisz éppen 16 csapatos „világbajnokságot” szervezett a parton, s még hiányzott egy nevezés. A trogiri piacon csak strandcipőket árultak. Nem volt mit tenni, felhívtunk egy otthoni ismerőst, hogy ha a megadott címen felveszi barátunk csukáját, s felszáll vele a vonatra, akkor várjuk őt nagy szeretettel a spliti vasútállomáson. Természetesen megalhat pár napig a kanapén és etetjük is arbanijai tartózkodása alatt. Továbbá ingyen nézheti a meccseket, mert bármily hihetetlen, ezt a parti bajnokságot a magyar NB/I átlag nézőszámát messze meghaladó érdeklődés kísérte. Kezdve ott, hogy a csapatok minden délután felzászlózott autókaravánnal vonultak végig a nyaralóhely utcáin. Tülkölve, mint egy esküvői menet.
A cipőszállítás terve egyébként annyira jó volt, hogy meg is valósult. De azért drága mulatságnak bizonyult ez a pesti focicipő. Mert a vasútállomás előtt tilosban parkoltunk. Nos, a spliti parkoló társaságot üzemeltető háborús veteránokkal folytatott versenytárgyalás jóval keményebb volt annál, mint amihez a jobban hajlítható közlekedési rendőrök esetében szoktunk. Alkudozni, persze, mindig érdemes Horvátországban, de valamennyit elkerülhetetlenül fizetni kell. A spliti óváros és a Diocletianus palota megtekintéséhez ezért a legjobb tipp mégis az, ha autót cserélünk horvát házigazdánkkal. Ő úgyis kidumálja magát, minket meg úgysem állítanak meg horvát jelzéssel. Mert Splitben külföldi rendszámmal közlekedni kész ráfizetés. annak ellenére is, vagy talán éppen azért, mert a felmérések szerint ebben a városban a legjobb az „üzleti klíma”. És mondani sem kell, mi lett az arbanijai „világbajnokság” csoportkörének vége: „mi gubili, vi gubili, to je katastrofa”, ahogy azt Boris fia, Ivane foglalta össze egy kamasz tömörségével, miután csapataink sorsdöntő vereségekkel búcsúztak a további küzdelmektől.
Arbanijában, ezen a ritka kopár helyen, tehát leginkább focizni lehetett. A Hajduk Split árnyékában öreg és fiatal egyaránt rúgta a bőrt. Ami annál is feltűnőbb volt, mert igazi focipályát nem találtunk a szigeten. Változatos alakú kispályákat alakítottak ki a vízszintes placcokon. Kedvencem az egyik szomszédos településen, a templom előtti téren lévő szabályos aszfaltkör volt. Az egyik átmérő két végén kiskapukkal, egy másik átmérő végpontjain pedig kosárpalánkokkal. Egyszer játszottunk ott, tri na tri alapon, vagyis hárman három ellen egy kosárpartit. Máig sem tudom, hogy mikor volt kinn a labda.
A kisebb gyerekek rendesen a térdig érő vízben egykapuztak. Csak álmodozva arról, hogy idővel beléphetnek valamelyik parti betondühöngőbe. Kétségkívül jó focisulinak tűnt, hiszen a vízben csak fejelni lehetett, vagy kapásból ráfordulva lőni. Hozzá kell tenni, hogy ha valaki ügyetlenül olyan messzire rúgta a labdát, hogy úszni kelljen érte, akkor a többiek elfenekelték. A parton árnyékban 40 fok mellett is úgy odatette magát mindenki, mintha a Bajnokok Ligájában lenne. Mikor ezt a bokámat fájlalva, Borisznak szóvá tettem, átszellemülten kezdte magyarázni, hogy az arbanijai parti foci és a BL között, igenis van átjárás. Ma sem tudom, hogy komolyan gondolta, vagy csak ugratott.
Részlet Faragó József Off szezon című, 2015-ben megjelent E-könyvéből. A fotók a másfél évtizeddel ezelőtti történet eseményeit ábrázolják, s a szerző archívumából valók.
