Faragó József: Mi fán terem a konobár?

A horvát fociválogatott kapitánya, Luka Modrić – olvasom pár órával az angolok elleni világbajnoki elődöntő előtt –, akár konobar is lehetett volna. Ami szó szerint pincér, de ugye, a horvátok a vendéglátásban is zseniálisak. Szóval egy konobar és egy pincér között nagyjából annyi a difi, mint egy nogometaš és egy labdarúgó között. Az alábbiakat egy vérbeli konobárról, Alessióról írtam, aki sajnos már nincs közöttünk…

„Riba na moru” – mutatott a tengerre és a láthatatlanul is ott ficánkoló halakra a konobar. Rendelni próbáltunk. Mindhiába. Emberünk máris tovább perdült egy másik asztalhoz. Tanácstalanul ültünk Stara Baškán a nagy diófa tövében, egy virtigli konobában, láthatóan bennfentes vendégkörben, a forró délután és a langyos este bizonytalan határvidékén. Nagyon úgy nézett ki, hogy ebből aznap már nem lesz halvacsora. Ötünk közül, egyedül az akkor kisiskolás fiam találta mulatságosnak helyzetünket. Mindig utálta a halat, már a vendéglőzés ötletétől is durcázott. Ám egyre élénkebb lett, ahogy romlottak a kilátásaink. Mégis ő lepődött meg legjobban, mert a pincér, váratlanul egy vájdling sült krumplit tett elébe. Reményt keltett az illatos halom. Hátha, mi többiek is rendelhetünk. Talán, vagy esetleg. De a konobar újra csak sorsunkra hagyott minket. Peti boldogan ropogtatta a rósejbnit, négyen meg azt vártuk, ugyan mi sül ki ebből az egészből. Alessio, mert mint utóbb megtudtuk, így hívták a negyvenes kinézetű, szikár, barna férfit, fáradhatatlanul intézkedett. Az olaszos hangzású név nem meglepő a partvidéken, főleg azokon a részeken, melyek a két világháború között Olaszországhoz tartoztak. Egyszer egy idősebb forma olasz házaspár hölgy tagja legalább félórán keresztül magyarázta nekünk, teljesen ismeretlenül és mindenféle előzmény nélkül, az Isztrián, hogy ők valamikor itt éltek. Közben görcsösen fogta a feleségem karját, hogy el ne szaladjunk a hosszúra nyúlt mese vége előtt. Az olaszok otthonossága nem csak a főszezon legdrágább heteinek dugig tömött kompjain érhető tetten, de abban is, hogy az egykori „magyar kikötőt”, még magunk közt is Fiuménak hívjuk. Szóval, Alessio hordta a fogásokat, vitte a kiürült tányérokat, takarította a romos asztalokat. Mindenkihez volt egy jó szava, csak velünk nem törődött. Mindeközben kiürült a vájdling. Alessio magához intette Petit, adott neki egy hangedlit és kinevezte „turbó konobarnak”. A fiamnak már „állása” volt a konobában, nekünk még nem került vacsoránk. De legalább nyugtunk volt, mert rendesen egy ilyen vendéglőzés azzal telt volna, hogy „mikor megyünk már”, „miért nincs lekváros kenyér” és „tudjátok, hogy utálom a halat”.

„Mađar đere!” – zökkentett ki egy könnyed hátba veréssel, a magyar gy helyén hangsúlyosan horvát, „foghegyi” „dj”-vel, Alessio. A hűtőhöz vonultunk, ahol feltárult előttem a jégen pihenő választék. Voltak ott mindenféle halak, polipok, kagylók, s egy csomó, számomra ismeretlen tengeri fogás. Tapasztalatlan voltam. Mit se tudtam még akkoriban a dalmát konyha folklorisztikus fordulatairól. Mókás halászok csak jóval később magyarázták el egy zűrös hajnalon, természetesen férfitársaságban, hogy a kissé obszcén elnevezésű, ám meglepően ízletes kagylót, a tengerparton mindenfelé megtalálható pizdicét, mindig a szőrénél fogva kell megragadni. Hol voltam még ettől? Jóformán, a kék halat sem tudtam megkülönböztetni a fehér haltól. Nem láttam még, amint lazán kettőbe vágnak egy fogast, hogy beférjen a fazékba, s így két darabban ráhelyezik a már ott rotyogó, könnyű lecsó, bocsánat lesó, alapra. A polipot is jó sokáig főztem volna akkoriban, értetlenkedve, hogy miért nem puhul. Csak jóval később tudtam meg, hogy bő negyedóra elteltével már egyre rágósabbak lesznek a csápok. Ráhagytam hát Alessióra a választást. Amit nem bántam meg. Máig, főszabályként vallom, bízzunk a konobarban, úgy sincs más választásunk. Nos, a következő órák a hallakoma jegyében teltek. Családunk tagjai étkeztek, kivéve Petit, aki elégedetten „dolgozott” a konobában. Alessio időről időre jégkrémben adta ki az órabérét.

Leszállt az este, kissé elpilledtünk. Kértük a számlát Alessiótól, akit néhány óra alatt egészen megkedveltünk. És még mindig tudott meglepetéssel szolgálni. A számla helyett palacsinták érkeztek. Később megint fizetni próbáltunk, de a gyerekek fagyit kaptak, a felnőttek meg sört. Újabb próbálkozásunkra három stampedlivel tért vissza, az egyiket magának hozta. Koccintottunk. Éjfél is elmúlt, mire elszabadultunk. Nagy nehezen zsebébe gyűrtük, amit a felejthetetlen vacsoráért gondoltunk. Mert, hogy mibe került valójában, azt sosem tudtuk meg.

A felvezető bekezdés utáni szöveg részlet Faragó József Off szezon című, 2015-ben megjelent E-könyvéből. (Illusztráció: Zsubori Ervin)