Németh Bea: Erős

A poloska nem bírja az erőset. És ez jó. Az idei paradicsom- és paprikatermésünk a poloskák hadának és kitartó rohasztó munkájának áldozata lett. Kivéve az erős paprikát. Az szépen növekedett, érlelődött, pirosodott a tűző napon, poloska- és egyéb kártevőmentesen.

Szeretem az erőset. Kicsi koromtól fogva. Jó érzéseket ébreszt bennem, előtűnnek gyerekkori emlékek, például közös karácsonyi halászlévacsorákról, ahonnan az erős paprika nem hiányozhatott. Beleszórni az erőset a vöröslő illatozó lébe olyan volt nekem, mintha titkos varázsporral hintenénk meg.

Szintén előjönnek szép emlékek Miska bácsiról, a távoli rokonról, aki évente egyszer betoppant panellakásunk és esetlen elemes bútoraink közé, és jelenlétével, hetyke bajuszával, szép erős kezével, ízes beszédével, varázslatos történeteivel megidézett egy romantikus, falusi világot… Ahol minden szép, ahol a természet az előszobádban lakik, ahol harapni lehet a levegőt, és ahol minden olyan, de olyan megnyugtatóan egyszerű. Persze nem volt az, de nekem úgy tűnt. Mindig hozott erőset. Mikor milyen termett épp neki, macskapöcse, bogyiszlói, cseresznyepaprika… Piros lett a feje, amikor ette, és közben bizonygatta, hogy ejjj, de jó ez! Még csettintett is a nyelvével. És én hittem neki, mert a szeme nevetett közben.

Azóta is hiszek. És kinevetem a két méter magas Ottót, aki tűzoltó, és állati ideges lesz, ha előkerül valahonnan egy darabka erős paprika. Feldúltan ismételgeti: „a fájdalom, az nem íz!”

Pedig dehogynem! Nem tudja, hogy a csípős paprika hatóanyagára, a kapszaicinre a testünk többek között endorfin termelésével reagál. Az endorfin pedig a barátunk. Ezt még Miska bácsi is tudta.