Falcsik Mari: A kamora

nem emlékszem már a nagyapára
csak a barna fénykép maradt mára
de azt tudom hogy nagyon magas volt
mint egy szálfa – szép fejét az égbolt
keretezte ha hozzám hajolva
mesélt míg a vén biciklit tolta
s azt is tudom hogy mikor kiszöktem
hogy a titkát végre leleplezzem
mit rejteget kinn miféle kincset –
nem értem el a fészerkilincset
s hogy az órjás szögekre akasztva
azt a polcot ő rakta magasra
s hogy mikor a mély krumpliverembe
beleestem csak lenyúlt nevetve
s bár nevetni akkor nem volt kedvem
most mosolygok hogy húzott ki engem

s nincs előttem a nagymama arca
csak tudom: piros volt mint az alma
s konyhájában nyári napjainkat
jó fahéjszag édes fűszerillat
járta át s a meleg kamorába
teljesült az éhes gyerek álma
s hogy a kertben zsenge vetemények
sorakoztak s mint a süteménynek
jó szaguk volt s hogy a nagy szobáknak
padlatán a táncos hűvös árnyak
nappal is csak épp úgy imbolyogtak
és ha megnyílt vasárnap az ablak
felcsikorgó súlyos spalettája
hogy szaladt be az ünnep sugára
s hogy ragyogott bele ritka fénye
a nagymama csirkelevesébe

Vélemény, hozzászólás?