Mörk Leonóra: A kávéház dicsérete

Sokáig csak akkor tudtam dolgozni, ha csend vett körül. Az egyterű irodák korában azt már megtanultam, hogy a szellemi kapacitásaimat kevésbé lekötő munkával, egyszerű fordítással, szöveghúzással, szerkesztéssel akkor is boldoguljak, ha körülöttem pezseg az élet, csivitelnek a kollégák, jönnek-mennek az emberek. Az íráshoz azonban, amikor össze kell szedni a gondolataimat, pontosan megfogalmazni a mondanivalómat, megkeresni a legkifejezőbb szavakat, és az egészet szerkezetbe illeszteni, mindenképpen arra volt szükségem, hogy senki ne zavarjon.

Egy ideje azonban rájöttem, hogy létezik a csendnél jobb megoldás. Több is. Az egyik az erdő hangja, szélzúgással, madárcsicsergéssel, lehulló esőcseppek koppanásával az avaron. Hál’ istennek, jótét lelkek megszámlálhatatlan órányi ilyen természeti hanganyagot töltöttek fel a YouTube-ra, ha felteszem a fülhallgatómat és bekapcsolok egy „madárdal” elnevezésű videót, az nemcsak a kinti zajokat szigeteli le, hanem elvisz egy másik, békés és ihletet adó világba.

A másik kedvencem pedig a kávéház, amelyekből folyton újabbakat és újabbakat derítek fel. Érdekes módon, az ottani nyüzsgés valamiféle pihentető hangkulisszává áll össze a fülemben, ami nem zavar a fogalmazásban, sokkal inkább azt az érzést adja, hogy bármi is történjen velem, vagy bárki mással, az élet nem áll meg. A föld forog tovább, és ez a gondolat számomra rendkívül megnyugtató. Tudom, a spanyolviaszt találtam fel, hiszen a magyar irodalom számtalan remekműve született márványlapos asztaloknál, mégis örülök, hogy felfedeztem a kávéházak, és bennük a cappuccinók, café latték, latte macchiatók, flat white-ok és sütik csodáját.