Petrőczi Éva: Dédapám kávéscsészéje

Szép szokás volt a régi Pécs – akkor, a tizenkilencedik század derekán inkább még Fünfkirchen – polgári családjaiban egy-egy olyan reggeliző porcelánkészletet rendelni Zsolnayéktól, amelyben a kávésfindzsákon minden családtag neve megjelent. Igaz, többnyire még németül, bár a családapák – így Ludwig ükapám is – igazi, harcoló negyvennyolcasok voltak, származásuk és nevük ellenére. Ettől függetlenül, amikor a három Ludwig Károly közül az első, a dédapám, 1857-ben megszületett, a felnőttek pompás, igazi arannyal futtatott készletét kiegészítve ő is kapott egy kisebb „csészikét”, Karl Ludwig felirattal.

A mindössze 63 évet megélt, 1920-ban eltávozott egykori kisfiúnak először szép pályafutás jutott: szeretetteljes otthon és jó házasság, dédanyám, Vogl Irma (Irma mama!) oldalán, s három, őt nagyon szerető gyermek. Köztük egy újabb Károly is, nagyapám, a későbbi Bauhaus építész, s két leány, Ludwig Mária és Ludwig Terézia, akik a pécsi Villanytelep megbecsült hivatalnoknői voltak. Dédapám pedig sikeres és elkötelezett bortermelő és borkereskedő, aki legendás szüreteket rendezett, nem csak nagylelkű vendéglátással, hanem a Mecsek oldalában felröppentett tűzijátékokkal is. Pécsett ő volt a „cirfandli”-nak (Zinfandel!) becézett fehérbor meghonosítója. Amikor egy, a városban zajló borhamisítási per kapcsán több becsületes kereskedővel együtt ő is tönkrement – abba szabályosan belehalt.

Nagyon megnyugtató és vigasztaló azonban arra gondolni, gyermekkori csészéjét kézbe véve – amelyet az idei ősz első hétvégéjén én kaptam meg ajándékba legifjabb húgomtól, Ludwig Adritól! –, hogy élet-indulása és életének nagyobbik része olyan harmonikus, szép és finom ritmusú volt, mint e régi-régi porcelán finoman cirkalmas felirata. Sunt lacrimae rerum. Bizony, mennyit emlegetjük e latin mondás nyomán a tárgyak könnyét. Pedig érdemes volna olykor odafigyelnünk a tárgyak mosolyára is. Az egykori konyhákból, ebédlőkből való, nem-ereklyékre, nem-relikviákra, hanem élet-szépítő apróságokra, amelyek másfélszáz esztendő után is vigaszt nyújtanak és felderítenek bennünket. Még akkor is, ha nekünk már nem volt, s nem is lesz Zsolnay-féle, nevünket hirdető csodafindzsánk.

Vélemény, hozzászólás?