Szigeti Tamás: Róma Ételbár (201-4545)

Manapság kevés biztos pont van az életben. Szinte követhetetlen tempóban változik napról napra a világ, és ugyanígy a város is körülöttünk. Vagy három évtizedig volt azonban egy stabil hely, a Róma Ételbár Budán, a Csalogány utcában, amely szinte soha nem változott. Nem tudom hogyan csinálták, amikor időnként kifestették, felújították, szinte még patinásabb lett, mint előtte volt. 2018. szeptember 8-án, szombaton nyitott ki utoljára.

Három dolog volt itt, ami miatt az ember, ha megéhezett, a város bármely pontjáról minden út a Rómába vezetett.

Elsősorban a tulajdonosok: a kedves, barátságos, a vendégek fölött anyáskodó Cica és férje, a mindig tüchtig, elegáns és zavarba ejtőn udvarias Attila. Mindketten a vendéglátás élő legendái több mint ötven éve. Jártak is hozzájuk a Rómába királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák, meg taxisok, politikusok, orvosok, menedzserek, színészek, muzsikusok, újságírók, kereskedők.

A második ok, ami miatt ide jártunk sokan: a hangulat. Itt mindenki mindenkivel tegeződött, beszélgetett. Segítette ezt az is, hogy ha nem volt szabad hely, Attila úr engedélyt kért, hogy megoldhassa „hozzáültetéssel”. Ez azt jelentette, hogy a várakozókat, akik mindig voltak jó néhányan, leültette azokhoz az asztalokhoz, amelyeknél volt még egy-két szabad hely. Így aztán nem csoda, hogy a Rómában üzletek, barátságok és alighanem házasságok is köttettek. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy Cica időnként – a számlán szereplő tételek mellett – néhány párt is összeadott.

Volt persze egyszerűbb módja is az asztalhoz jutásnak. Csak fel kellett hívni a címben szereplő telefonszámot, és Cica vagy Attila megmondta, hány perc múlva érdemes érkezni a lefoglalt asztalhoz. Ez az előny persze csak az igazán bennfenteseknek járt.

A hangulathoz hozzá tartoztak a tulajdonosok által gondosan (bár ismeretlen szempontrendszer szerint) kiválasztott felszolgálók. Tőlük bármit lehetett kérni, ismerték és elviselték a törzsvendégek szokásait. Úgy végezték a munkájukat, hogy mindent megtettek a vendégért, de nem adták fel a tartásukat.

Iró-szerkesztő barátomról, aki először vitt el a Rómába a kétezres évek elején, köztudott volt, hogy a desszertnek szánt gyümölcsöt, a friss, cukrozott epret vagy málnát, nem kehelyben, hanem tányéron – ahogy ő nevezte: fekvő formában – fogyasztotta. Egy alkalommal, valamilyen furcsa véletlen folytán, mégis kehelyben érkezett a gyümölcs. „Ez az eper nem fekszik” – mondta András. „ Máris intézkedem” – válaszolta Laci úr, és nyomban elindult a konyha felé a kehellyel. Kettő perc múlva már hozta is a tányérra szervírozott desszertet, és amikor letette az asztalra, csak ennyit mondott: „ Parancsoljon szerkesztő úr, ez úgy elfekszik, mint a vonatfütty az Alföldön.”

Attila, aki szintén törzsvendég volt, rendre kifaggatta a pincéreket a napi ajánlatról. Részletes leírást kért mondjuk a Báránygerinc pékné módra, vagy a Borjúérmék Budapest módra alapanyagairól, az elkészítés módjáról és az adott étel ízvilágáról. A hallottakon mélyen elgondolkodott, látszott rajta, hogy tisztában van a döntés fontosságával, esetleges következményeivel. Ekkor Laci úr csendesen csak ennyit kérdezett: „Hozhatom a hagymás rostélyost, szerkesztő úr?” És hozhatta.

A harmadik ok: az ételek. Máshol marha-, vagy csirke-, esetleg Újházi- a húsleves. Itt, rögtön az étlap legelején, Csésze húsleves volt, a ház védjegyével, a legendás daragaluskával, vagy eperlevéllel. A többit talán nem is érdemes részletezni, hiszen a sűrűn teleírt étlapon sorjáztak az elő- és utóételek, a készételek, a frissensültek és a desszertek. És persze volt köztük ülő, álló, fekvő, ahogy a kedves vendég parancsolta. Persze itt soha nem parancsolt senki, legfeljebb kért, megbeszélt. Az ételek feltűnően gyorsan érkeztek, de addig is, amíg odaértek, a kockás abroszon már várakozott egy pohár piros málnaszörp.

Az ügyesebbek kifigyelték, hogy bizonyos ételek a hét bizonyos napján tűntek fel az étlapon, illetve a bejárat melletti fekete iskolai táblán, krétával felírva. Így aztán az én kedvenc napom a szerda volt, mert ha nem is mindegyiken, de időnként szerdán volt vese-velő rizzsel vagy főtt krumplival. És persze tejfölös uborkasalátával. (Ilyet korábban, a hetvenes években, a Tanács körúti Centrál Étteremben kaphatott az ember, vállalati étkezési utalványra.)

A finnyásabbak igazából csak nyáron szerettek a Rómába járni, mert olyankor szabad téren, a Csalogány utcában terasz működött, és így nem szívta be a zakójuk, pulóverük a kis üzlethelyiségben felgyülemlő ételszagot, amit – állításuk szerint – sokáig meg is őrzött a ruhadarab. Persze ez inkább csak rosszindulatú híresztelés volt; engem soha nem zavart az a szag, ha létezett egyáltalán…

Volt egy igazi furcsaság Cicáéknál, amiről nem tudom, esett-e már szó más, róluk szóló írásban. Remélem, nem árulok el üzemi titkot, de a Rómában bizony – a fent felsorolt igen barátságos légkör és demokratikus szellemiség mellett, vagy annak ellenére – kasztrendszer uralkodott. Voltak ugyanis fizetési osztályok, és a magasabb osztályokba jutásért meg kellett küzdeni. A legenda szerint a legmagasabb osztály tagjai – ők úgy hárman lehettek, foglalkozásukra nézve személyszállító kisiparosok – egyáltalán nem fizettek a kosztért. Egyesek szerint ők a harminc év előtti nyitás idején, és azóta is segítették a tulajdonosokat, s olyan érdemeket szereztek, amelyek felröpítették őket ebbe a magasságba. A következő kaszt tagjai az ezredesek voltak, akik bármit ittak-ettek, egy ezrest fizettek. Ebbe az osztályba szívós, kitartó törzsvendégségen át vezetett az út. Szerénységem tiltja megmondani, hogy e sorok írója melyik osztályba tartozott, de annyit elárulok, hogy soha nem volt taxis… Azután voltak az időnként betérő, vagy alkalmi vendégek. Ők az étlap szerinti árat fizették, és így is elégedetten távoztak. És időnként felbukkantak párosan érkező, öltönyös-aktatáskások. Ők a végén még számlát is kaptak.

A Rómában a törzsvendégekről készült fotók díszítették a falakat. Sokat gondolkodtam azon, vajon miért. Aztán rájöttem: Cica és Attila akkor is szívesen látták vendégeiket-barátaikat, ha azok épp nem voltak ott. Vajon hova kerültek most ezek a képek? Nem lepődnék meg, ha egyszer kiderülne, hogy a surányi házuk egyik falát díszítik.

Nekünk meg marad az emlékezés. És ha nosztalgiázni támad kedvünk, nyissuk ki egy kicsit otthon a nagyszekrényt, igen, azt, amelyikben a téli ruhákat tároljuk, hátha az a bizonyos ételszag mégis megmaradt…


A nyitókép 2010 márciusában, este nyolc felé készült a Csalogány utcában; emlékezetem szerint ez az egyetlen fotó, amelyet a Róma Ételbárról készítettem. Még égett a villany, készülődtek a holnapra. (Sz. T.)


> Katz Dávid videóriportja a 24.hu portálon a Róma Ételbár utolsó napjáról.

1 hozzászólás ehhez: “Szigeti Tamás: Róma Ételbár (201-4545)

  1. Engem annak idején Szigeti Tamás vitt el a Róma Ételbárba, s mutatott be Cicáéknak, így amikor jött a hír, hogy bezár a hely, egyértelmű volt, hogy őt kérem fel a Kantinba a “búcsúztatásra”. Jómagam a valódi törzsvendég státuszig sajnos nem jutottam el, de a csütörtöki értekezletek után azért gyakran felbukkantunk ott. Erőleves tojással, ez volt a fix indítás, s ha volt sült kacsacomb, azt sohasem hagytam volna ki. Valahogy különös megtiszteltetés volt ott mindig enni; kiváltságosnak érezte magát az ember. Évek óta nem voltam ott, mégis hiányozni fog.

Vélemény, hozzászólás?