Abafáy-Deák Csillag: Főz, süt
Mikróban sütöm az almát. Nem magamnak, ki nem állhatom. János él-hal érte. Meghal? Lehet, hogy most igen. Legutóbb parázson sütötte az almát, fenn a Normafánál, szeptemberben, még tartott a nyár. De hol van az már… Tudhatta akkor is, hogy nem szeretem, mármint nem őt, hanem az almát, se nyersen, se másképpen. Elvásik tőle a fogam, de majd ha protkóm lesz, akkor talán, vigasztaltam Jánost, mert nagyon szomorúan nézett rám. Nem adta fel. Kínálta minden formában, minden alkalommal. A kezemet is megkérte, főleg amikor meglátta, milyen szép kertem van. Ilcsikém, képes volt így szólítani, Ilcsikém, ide aztán lehet néhány szép almafát telepíteni, és már sorolta is az almafajtákat.
Nekem csak a zöld alma jutott eszembe, ahogy a reklámokban beleharapnak az ínysorvadásosak, és vérnyomot hagynak a fehér húsán. Mert az almának is húsa van. Alma János, gondoltam, ahogy Erdélyben mondják, ha valami dugába dől, de János rá se hederített az ellenállásomra, csak egy falatot, Ilcsikém, mondta, és az orrom alá dugta a gyümölcsöt, úgy, mint kiskoromban nagymama, aki gyakran futott utánam a tökfőzelékkel. Sose ért utol – János viszont igen. Én nem futottam el tőle, tetszett a szép szőke feje, az is, hogy szorgalmas a munkájában, és olyan kitartó a leánykérésben: többször is megkérte a kezem.
Amikor a túlórázása egyre gyakoribb lett, gondoltam, én is kedveskedek neki, ha már ilyen makacsul ellenállok alma ügyben, sőt még a házasságért sem lelkesedem, ezért váratlanul beállítottam a munkahelyére, kezemben egy tál piros almával. Az én Jánosom dolgozott. Keményen. Az íróasztalnál ült, szembe vele, háttal az ajtónak a Tündérke nevű munkatársa. Az asztalon. Azt csak elképzeltem, hogy mit láthatott Jánosom szemmagasságban, vagy azt is mondhatnám: szájmagasságban. Nem kiabáltam, még az ajtót se csaptam be, úrilánynak nevelt az anyám, hogy az lettem-e, nem tudom. Az almák szétgurultak, csak a tál csörömpölését hallottam.
Hetek teltek el, hogy nem beszéltünk egymással. János kitartóan sms-eseket küld, környékez, főz, ne álljak boldogságunk útjába. Tudom, ilyenkor is van nála alma, megkínálna vele, ha mellette lennék. De nem vagyok mellette. A méregdrága almás laptopomat is lecseréltem. Sok baj volt már e gyümölcs miatt. A minap mit látok az egyik könyvesboltban? Még a kis kezdő írócska is ezt az ócska motívumot használja fel borítónak, hátha eladhatóbb lesz a könyve, igaz, ott az almának körte árnyéka van, a körtét meg nagyon szeretem.
Addig főzött engem János, míg arra gondoltam, hogy én sütök neki valamit. Ma van a születésnapja. Meghívtam magamhoz estére, és jeleztem, ne hozzon almát. Lesz. Jaj, Ilcsikém, ez maga a paradicsom. Nem szóltam semmit, azért ne menjünk vissza a bibliáig, de ő amúgy se erre gondolt. Eszébe sem jutott, ahogy eddig az sem, hogy az Ilona nevem inkább Helén vagy Heléna, de semmiképpen se Ilcsi.
Sül az alma a mikróban, az illata se tetszik, émelygek tőle. De majd kárpótol mindezért a látvány, amint János ujjai közül kifolyik a gyümölcs…
A novella szerepel a szerző Nem könnyű szeretni című kötetében (Parnasszus Könyvek, 2018). Illusztráció: Pixabay.
