Bábel Antónia: A Limonádé-sziget

Ínyenc kapitány és bandája éppen a Madártej-tengeren hajókázott, amikor a kapitány megszomjazott.

– Limonádét ide, de azonnal! – kiáltotta le a szakácsnak a kormány mögül. Ínyenc kapitány kedvenc itala ugyanis a limonádé volt, de nem ám cukorral, hanem kizárólag mézzel és frissen facsart citromlével. A kapitány kegyetlen haragjával kellett szembenéznie annak, aki másképp készítette.

B. Ödön, azaz Bödön, a szakács azonnal lerohant a kamrába, kereste a limonádéhoz valókat, de csak egy fonnyadt citromot talált, amelyből egyetlen csepp levet sem sikerült kipréselnie, hiába erőlködött a legújabb fejlesztésű citruspréssel. Amikor a mézes csupor tetejét felemelte, csak néhány nyalakodó kis muslicát talált az edény aljába ragadva. A méz is mind elfogyott.

Bödön bizony a limonádéhoz cukrot használt és végszükség esetére tartogatott, bolti citromlevet bontott! Amikor Ínyenc kapitány megkóstolta, a padlóra köpte.

– Fújj, mi ez a lötty? – csattant fel. – Hol van az én frissítő limonádém?

– Kapitány, jelentem elfogyott a citrom is és a méz is! – szorongatta a citromleves üveg kupakját Bödön.

– Mi az, hogy elfogyott? Miért nem figyeltél oda, fiam? Ezért megfelezem a nyalóka adagodat! Azonnal irány a legközelebbi citromsziget! – emelte magasba a kardját Ínyenc, akarom mondani emelte a magasba a fakanalát Ínyenc, parancsot adva a vitorlák felhúzására. – Te meg, Suvick fiam, takarítsd fel azt a borzalmat a padlóról, mielőtt ragadni kezd! – utasította a hajósinast.

– Vitorlát bonts! – harsogta Pesto, az elsőtiszt.

Az óriáspalacsinta vitorlák úgy dagadtak, akár a frissen rázott dunyha, amikor a Kondér elindult a legközelebbi citromsziget felé a Madártej-tengeren.

Az égen békés tojásfehérje felhők úsztak. A sziget messziről sárgállott a rajta lévő citromfáktól, amelyek akkora gyümölcsöket teremtek, akár a fejed, és olyan magasra nőttek, hogy a tetejükről látni lehetett az Északi-sark hegyeire szórt porcukrot, amit ugye Ínyenc soha sem kóstolt volna meg, még akkor sem, ha az életében többé nem ihatott volna limonádét.

– Gyerünk, mihaszna habcsókok! Le a csónakokkal! Egy, kettő!

A kalózok egy zsákkal és egy hosszú létrával szálltak partra, élükön a kapitánnyal. Elsőként Bödön mászott fel a magasba, hogy megtöltse a zsákot citrommal. Le is vágott kettőt, amikor valaki a sűrűből kiabálni kezdett:

– Ínyenc kapitány, mit keresel az én szigetemen?

– Csak egy kis citromot a limonádémhoz! – Ínyenc hangjában cseppnyi félelem sem bujkált, azonban…

– Nesze! Nesze!

A bokrok mögül valaki dobálni kezdte a kalózokat citrommal. Szegény Bödönt el is találta egy, aki lehuppant a földre. Pik-pak-puk, három citrom még a feje búbjára is esett.

– Azt hiszem, eltört a lábam – nyögte. – És a fejem tetején ragadt egy citrom.

– Nem, az pukli! – vetette oda félvállról az egyik kalóz.

Közben a kapitány hadakozni kezdett az ismeretlennel.

– Ne dobálj, hé! Megsebesítetted a tengerek legjobb szakácsát! Most mit fogunk vacsorázni?

– Hogy gondolod, hogy csak úgy ingyen kiszolgálhatod magad az én citromomból? – jött a hang a bokrok mögül.

– Mit kérsz cserébe? – így a kapitány.

– A titkos muffin receptedet akarom!

– Honnan tudsz a titkos muffin receptemről? Azt senkinek sem árulhatom el, ősi családi titok, még az ükanyám ükanyja kísérletezte ki!

– Akkor nem kaptok citromot! Hordjátok el magatokat a szigetemről, ha jót akartok magatoknak!

Puff, puff! Záporoztak a citromok.

– Mégis csak kapunk citromot! – súgta Ínyenc a kalózoknak. – Szedjétek össze gyorsan!

– Nem vihetitek el a citromomat! – rontott elő váratlanul a bokrok rejtekéből az ismeretlen. Ráugrott Ínyenc hátára, aki elkezdte püfölni a fakanalával, miközben forgott vele, mint a búgócsiga. Ahhoz képest, hogy milyen szikár volt, szívósan állta a támadást.

– Engedj el! Összekócolod a szakállamat!

– Jaj, hagyd abba a forgást, szédülök! – kiabálta a másik.

Hirtelen elengedte a kapitányt és a hátára esett, hogy csak úgy nyekkent. Egy ősz, nagyszakállú öregember volt. Ínyenc jobban megnézte, és láss csodát!

– Nahát, te Serpenyő vagy, az eltűnt szakács!

– Így van. Ide száműzött Keltkalács kapitány, miután azt mertem mondani, hogy cukor nélkül is lehet finomakat enni! Azóta ez a sziget az otthonom. …és nem igaz, hogy megsebesítettem a tengerek legjobb szakácsát, hiszen én vagyok az – tápászkodott fel.

Ez nem esett túl jól Bödönnek, de a lába jobban fájt.

– Gyere velünk, úgy látom, ideiglenesen úgyis üresedés van nálunk – nézett Ínyenc a szakácsára, aki sajgó lábát tapogatta.

Serpenyő meglepődött a kérésen, de örült, hogy végre elhagyhatja a szigetet.

– Rendben, de várnotok kell egy kicsit, amíg összepakolom a tésztaszűrőmet, a pogácsaszaggatómat és a többi edényemet. No meg nemrég raktam formába a legújabb házi gumicukromat, amely természetesen sosem látott cukrot! – hahotázott Serpenyő. – Legalább egy óra, amíg megdermed.

– Hú, abból kaphatunk? – nyáladzott a legénység. – Még sosem ettünk igazi házi gumicukrot.

– Hogyne, ha segítetek bepakolni a cókmókjaimat.

– Mondd csak, nincs itt valamerre egy kis méz lelőhely? – érdeklődött Ínyenc. – Kimerültek a készleteink.

– Ó, tudom, hiszen jól emlékszem, te csak azzal tudod meginni a limonádédat. Akad, ha éppen szeretnél, nem is olyan messze. A part mentén haladjatok a folyóig, a partján aztán felfelé, és százlábnyira találtok egy hatalmas banánfát. Ez az egyetlen a szigeten. Tele van méhkassal. Ha szerencsétek van, és ügyesetek vagytok, szerezhettek mézet.

A legénység egyharmada eltűnt az öreggel, a másik harmada teleszedte a zsákokat citrommal, és visszavitte Bödönt a fedélzetre, hogy az orvos elláthassa törött lábát. A maradék, a legbátrabbak pedig elmentek mézért, de előtte elvettek néhányat Serpenyő tésztaszűrőiből.

Ínyenc régóta ismerte Keltkalácsot. Ős ellenségek voltak, amióta csak hajósinasként együtt szolgáltak a Kehely nevű hajón. Szinte mindent ellentétesen csináltak, mást szerettek, mást ettek és mást ittak. Egyetlen közös szenvedélyük volt, a friss ananász.

A Kondér elhagyta a ciromszigetet tele citrommal, banánnal és mézzel, no meg Serpenyővel. Bödön ülepig begipszelve pihent kabinjában, Ínyenc pedig kedélyesen kortyolgatta frissen készített limonádéját a kormány mögött, miközben Dr. Appendicitisz lekezelte a méhcsípéseket.

– Nevezzük ezt a szigetet mostantól Limonádé-szigetnek, hiszen minden megvan rajta, ami egy igazán jó limonádéhoz kell! – azzal Ínyenc nagyon szürcsölt a szívószáljával.

– Hurrá! – kiáltott a legénység. – Éljen! Éljen!

– Merre vegyük az irányt, kapitány? – kérdezte Pesto.

– Keressünk egy kókuszdió szigetet, egy kis süteményre vágyom! – felelte Ínyenc kapitány.


A közölt szöveg – mint afféle étvágycsináló elsőközlés – részlet egy készülő meseregényből, amelynek munkacíme: Ínyenc kapitány kalandjai. Bábel Antónia eddigi kötetei a Katica-Könyv-Műhelynél jelentek meg.

Jelen közléshez az illusztrációt Zsubori Ervin készítette, egy Pixabay-fotó felhasználásával.

1 hozzászólás ehhez: “Bábel Antónia: A Limonádé-sziget

Vélemény, hozzászólás?