Bauer Barbara: A frissen sült kenyér illata

„…a templom után, az akácos végén feltűnt a fehérre meszelt podsztyenás kis ház, előtornáccal, zöld fakerítéssel. Kéményéből még most a nyári melegben is füst gomolygott.

– Nagymama kenyeret süt – sóhajtott Misi éhesen.

Nem hajnalban, mint a pékek. Szerette este megsütni a következő három-négy napra valót. Erre még akkor szokott rá, amikor élt a férje. „Nem állja a gyomrom a meleg kenyeret”, panaszolta az ura, de szinte még pöfögte magából a bent rekedt gőzt a cipó, amikor már megszelte, megkente a tej friss fölével, sót hintett rá, hozzá hagymát harapott…

„Ej, öreg, hát nem bírsz magaddal?”, csóválta a fejét ilyenkor a felesége. „Tovább kel benned a kovász, ha forrón eszed!”

Persze a férfi tudta, hogy igaza van az asszonynak, de nem tudott ellenállni a friss, aranybarna héjú, gőzölgő csodának. A felesége pedig, hogy megelőzze a bajt, áttért az esti sütésre. Egy dolgos nap után amúgy is jobban esik az étel és egy pohárka pincehideg bor, vagy a vacsorához felhajtott stampedli pálinka a kovászt is szétcsapja.

Misi nem is ismerte a nagyapját, de a történetet számtalanszor hallotta már.

És ahogy azt a kéményből felszálló füst is jelezte, a frissen sült kenyér illata fogadta őket, amely még a levendula egész házat betöltő, jellegzetes szagát is elnyomta.”


„A kémény már nem füstölt, de a kemence még ontotta magából a meleget. Mostanában csak hetente egyszer ugyan, de az édesanyja megsütötte a házikenyeret. Ehhez ragaszkodott, még akkor is, ha eleinte feleslegesnek tűnt egymagáért tüzet rakni, különösen nyáron.

Mégis megtette. Szeretett belefeledkezni a dagasztás örömébe. Már régóta nem mérte a hozzávalókat. Nem használt receptet. Az ujjaiban érezte az új kenyér erejét, a kovászban a múlt közelségét. Az illata, az érintése emlékekké sűrűsödött.

– Ha tudom, hogy jössz, a kedvencedet főzöm – mondta az asszony, miközben a vacsorát tálalta. Krumplilevest füstölthússal, hatalmas krumpligombócokkal. Amikor még Ferenc kicsi volt, a gömbőcék is egészen aprók voltak. De ehhez már nem volt türelme.

Vágott egy-egy szeletet a még langyos kenyérből is, és odaült az asztalhoz, miközben Ferenc hideg vizet hozott a kútról.

– Ez igen! – mondta és két nagy pohárral is felhajtott.

Ferenc szerette a jó ételt, de a városban mégis a friss kútvíz hiányzott neki a legjobban. De amint hozzálátott a vacsorához, rájött, hogy sok más is hiányzik neki.”


A két részlet Bauer Barbara legújabb, Még látlak odafenn című kötetéből való, amely 2018 októberében jelenik meg a Jaffa Kiadó gondozásában. A nyitókép a szerző felvétele.

Vélemény, hozzászólás?