Kákonyi Lucia: Elmulasztott ízek a Pálos 70-en
Korán reggel indulok a Gellért-hegy oldalából, a Sziklakápolnától. Lenézek az alvó városra, elbizonytalanodom, miért itt vagyok, és nem az ágyamban. Követem a Pálos túra szalagokat. Foszforeszkálnak, a sötétben is könnyű észrevenni a jeleket. A víztározó felett a lepedőre felfestett felirat megérint. „Állj meg egy pillanatra, nézz le az életedre!” Itt születtem, tanultam, nőttem fel, szültem, felneveltem; élem mindennapjaimat. A miért indulsz útnak drapériára behúzom a strigulát. Sok a lehetőség, nincs idő végigolvasni mindet, gyorsan kiválasztom a kihívást. Megakad a szemem a kit viszel magaddal az útra, határozott vonás a szeretteim mellé, majd fürgén átsétálok a Tabánon.
A hajnal a Vérmezőn ért utol, a hőmérséklet lezuhan, hideg fuvallatot érzek, barátságtalan a szürke derengés. A Városmajorban pirkad, a körvonalak tiszták, élesek. Elteszem a fejlámpát. A Kútvölgyi kápolnánál már bemelegedve, nappali fényben menetelek a Normafához, onnan meg Máriaremetére a bazilikához, ahol hatalmas bográcsban rotyog a gulyás. Az önkéntesek kedvesen kínálnak, de beérem egy almával, még tíz óra sincs, korai lenne a gulyás.
Átszaladok Máriaremetén, meg a Paprikás-patak völgyén, elhagyom a Rózsika forrást, eltévesztem a solymári várat, visszafordulok, ellenőrző pont és csokoládéhegyek a csúcson, a solymári vasútállomás után jobbra fordulok, átkelek az Arany-patak hídján és máris a solymári völgyben vagyok, a Jenői-torony közelében a függőhíd megfáradtan lóg, a Kevélyek körvonala lépésről lépésre növekszik. Az egykori kőfejtőnél letérek a Pálos túra hosszútáv irányba. Várom az érkezést a csobánkai Szentkútra, a jelzés szerint mindössze három kilométer, ott bőséges lakoma várja a zarándokokat, szendvicsek, sütemények, frissítők. Elnézek egy nyilat, elvétek egy bekötő utat. Ennyi. Elsétálok Szentkút mellett Klastrompuszta felé. Több mint félórás gyaloglás után ébredek rá bamba tévedésemre. Elkeseredésemben megállok az út szélén, elmajszolok egy otthonról hozott szendvicset. Pihenés nélkül továbbvánszorgok. Nem fordulok vissza, mint ahogy ezt tettem a Solymári Várnál tíz kilométerrel korábban. Túl fáradt vagyok.
Öt órára terveztem a megérkezést Klastrompusztára. Öt óra nulla-nulla perckor csippantják le a csipemet. Megtöltöm a kútnál a kulacsom, újabb alma és energiaszelet az egykori Pálos kolostor romjainál. Tőlem néhány méterre egy férfi csapat pihen. Meredeken visz az út Pilisszentlélek irányába. Levegő után kapkodok a meredélyen, amikor a csoportból kiválik az egyik férfi. Utánam jön. Udvariasan megkérdezi, társam lehet-e a hátralévő szakaszon. Fellélegzem, tartottam a magányos éjszakai sétától a vaddisznókkal teli erdőben. Elfogadom a társaságát. Bevallom, hogy lassú vándor vagyok, a kedvéért sem fogok gyorsabban menni. Nem siet sehová, mondja, és együtt haladunk tovább. Közben mesél, megállás nélkül; a Pálos harmincötre nevezett, de Csobánkán átigazolt a hetvenre, annyira belelendült. A csapat többi tagja, akiket korábban a padokon láttam üldögélni, kiszáll a túrából, elég volt nekik ennyi. Szertefoszlik kislányos elképzelésem, hogy a férficsapat tagjai őrangyalok, akik a magányos zarándokokat várják, hogy támogassák őket az út utolsó harmadán, de valami miatt mégis magabiztosabb leszek, érzem, hogy célba érek.
Befutunk Pilisszentlélekre, kést-villát jelöl a térkép. Nincs ellenőrzés, pityegés vagy pecsételés, kizárólag vendéglátás az iskolában. Gulyáslevest kínálnak a helyi asszonyok, az újdonsült túratársamat a férjemnek titulálják. Megsajnálom a legalább húsz évvel fiatalabb embert, és elmesélem a hölgyeknek, most ismerkedtünk meg, még a nevét sem tudom. Kihagyom a gulyáslevest, az ötvenedik kilométer után már leáll a gyomrom, csak a teát bírja. Amíg ő benyomja a két nagy tányér, gőzölgő levest két karéj kenyérrel – kell az energia, dünnyögi teli szájjal és elárulja, Józsinak szólíthatom –, addig én felkészülök az éjszakára.
Két kilométerre, a desszert állomáson, zserbó, kézzel készített molnárostya, pogácsa, ennek már én sem tudok ellenállni, letuszkolok egy-egy darabot. Közben teljesen besötétedik. Még több mint huszonegy, fájdalmas kilométer van hátra, sok alattomos apró szinttel, meredeken fel, meredeken le, talán a legnehezebb szakasz. A Szentléleki-tető, Som-kerülő, Béla-tető után befutunk az útépítésektől felszabdalt Pilismarótra. Azt hisszük, révbe értünk, de a Duna-parton mosolygó fejekkel körbe vett felirat fogad, a komp ezerkétszáz méter, és halljuk a távolodó hajómotort. A kilenc-ötvenes elment. Egy órás, „kínunkban nevetünk, sokat és harsányan” várakozás után végül átkompozunk az esti Dunán. Megborzongok, de nem veszek pulóvert, mert még nyolc szerény kilométer vár ránk a túloldalon.
Szobon mécsesekkel üdvözölnek a helyi fiatalok, a megfáradtaknak szállást kínálnak, de nincs megállás, megyünk tovább. Hajnali egykor megérkezünk Márianosztrára, ahol őszinte gratulációk közepette megkapjuk az oklevelet meg a kitűzőt, együtt éljük át a megérkezés élményét, és pontosan értjük, mit jelent „Vincit qui se vincit”, az győz, aki önmagát győzi le. Elbúcsúzom Józsitól, merev lábbal araszolok át a kegytemplom udvarán, gondolataimba merülök, vajon jövőre is itt leszek-e ezen „az embertelenül hosszú, Istentelenül nehéz úton”, amikor Józsi utánam kiabál: a gulyásleves kupont ott felejtetted. Gulyásleves? Hajnali egykor? Talán legközelebb…
A nyitókép Zwickl Bernadett fotóinak felhasználásával készült; forrás: palos70.hu portál.
