Kákonyi Lucia: Magashegyi termosztea I.

Beszűrődik a hajnal a kantinba, szállingózik a hó, szürke homályba vonultak a hegyek, nem látni az apró részleteket. A pult végében méretes műanyag tartályokon ákombákom fekete betűk: tea, kávé és termosztea. Az utóbbiból a reggeli részeként megtölthetjük a termoszt, mérettől függetlenül. Rajtam kívül senki sem hozott termoszt. Azt mondják, nem cipelik, beletöltik az ivótasakjukba. Tavaly így tettem én is. A meleg tea elolvasztotta a ragasztásokat, azóta csöpög. Magashegyen jól jön a termosz, még akkor is, ha nincs erős fagy. Az enyém hétdecis, mások szerint a literes a tuti. A tartályhoz lépek, a csapja alá tartom. Nyomom, tölteném, a tartály harákol. Így járok mindegyikkel. A személyzet beleharsogja az ételliftbe, termosztea. Újabb tartályok érkeznek, megtöltöm a hétdecist, és mielőtt lezárnám, belekortyolok. Az összes „bírni fogom-e” kétely a számba szalad, az ízlelőbimbóim félelemmel telnek meg. A kudarc lehetősége gyűlik a számban. Kiköpjem vagy lenyeljem? Vacak tea. Miért kell az elmaradt edzésekre meg a felszedett kilókra emlékeztetnie? És egyáltalán, mit is keresek itt megint? Örülhetnék, hogy a tavalyit túléltem, épségben.

A szomszéd asztalnál ülők mohón kortyolják. Csehek. Az ide vezető úton találkoztunk velük, három férfi meg egy fiatal nő. Tudni akarták, finnek vagyunk-e vagy magyarok. Néhány elkapott hangfoszlányból is ránk ismertek, és még a finnugor rokonságról is hallottak. Talán nyelvészek. Azt is kérdezték, hol edzünk, tudták, nincsenek magashegyeink, és nevettek a Börzsönyön meg a Mátrán. Pedig ott is lehet. Elhagytuk őket. Folyadékpótlással töltöttük a délutánt a menedékház teraszán, amikor megjelentek a láthatáron. A lány jócskán a férfiak előtt járt.

Fiatal társam a teljesítendő csúcsokat latolgatja, két nap hét négyezres, a pénzéért ennyit kell megmásznia, mert ha nem, reklamál az irodánál. Értem az üzenetét, ha nem szedem elég gyorsan a lábamat, bepanaszol. Egy nagy cégnél részlegvezető, meg triatlonos, harminc múlt. Tudatosan étkezik, alvásigénye minimális, éjjel szeret vezetni. Az utolsó pillanatokban csatlakozott összeszokott csapatunkhoz, a szervezők fogadták, egy hegyi vezetővel négy fő még elindítható. Belekortyol a teájába. Az előrevetített elégedetlenség cseppekben éri el a gyomrát. Émelyítő, ócska lötty, és félrelöki a bögrét. Lopva a szomszéd asztalnál ülő cseh lányra sandít, halkan felsóhajt, pont ilyen barátnőt szeretne, vagány és sokat kibír. Vajon az az ötven közeli férfi a párja vagy az apja? Végül is mindegy, nem próbálkozik. Hétéves kapcsolata tavaly ért véget, miután vidékről a fővárosba költöztek; a városi levegő megmérgezte.

A teacsapnál bizonytalanul babrál egy testes férfi, ujjaira rálöttyen a forró folyadék. A csurig töltött termosszal a kezében a sarokban ülő nőhöz imbolyog. Moja dorogaja, hallom, és örülök, több évtizede rozsdásodó orosz tudásommal még megértem, amiről beszélgetnek. Szívem, te emlékszel a segélykérő számra? A hegyimentőkére? Ausztria 140, Svájc 1414, sorolja a nő. Mi Olaszországban vagyunk. Azt nem tudom, de a 112 mindenütt jó. A férfi, miközben a dugóval kínlódik, hírhedt hegyi balesetekről mesél, meg arról, mit tegyenek, ha valamelyikük véletlenül beleesne egy meseszép, kékeszöld gleccserhasadékba.

A túravezetőnk nagyot húz a teából. Ízlik, kérdezem. Aha, gyerekkorom boldog napközije. Jó édes, citrompótlós. A túravezetők egyébként az edzett fiatalokat szeretik. A mostani is. Indulás előtt összefutott néhány ismerősével, beszélgettek, felém intett, azok meg nevettek. Na, vajon mit mondhatott nekik? Különben kedves gyerek, jól kezeli kiscsoportunk többlet feszültségét, meg két négyezresre is felvitt. Ziháltam az elenyésző levegőben, egekben járt a pulzusom, a belem kilógott, és a következő napi csúcsokról lemondtam. Újabb elmaradt eredmények, már megint, és mégis itt vagyok, újra és újra. Miért? Mert megváltoztat, mert felszabadít. Az orosz hegymászó, Bukrejev fogalmazta meg, hogy a hegyek nem stadionok, ahol teljesítményt mutatunk be, hanem katedrálisok, ahol a vallásunkat gyakoroljuk.