Kákonyi Lucia: Magashegyi termosztea II.

A világosság terjed, kiürül a kantin. A társaim mennek. Én maradok. Udvarias győzködésük ellenére sem vállalom az újabb négyezreseket. Itt másképp működik az ember. Szaporán ver a pulzus, nyugalmi állapotban is lehet akár száz felett. Előbb vagy utóbb a fejfájás is megjön. Nem olyan, mint a lenti, hasogatóbb. Azt mondják, ezer méterenként egy liter folyadékot kell meginni. Ha az ember nem találja el a helyes arányt, kialakulhat az ödéma. A tüdőödéma alacsonyabban, az agyödéma magasabban. Az aszpirin segít. Elmúlik a fejfájás, de akkor meg ott az éjszakai éber állapot. Reggel meg a szemrehányás, kialvatlanul nem lehet mászni. A tudatos hegymászónak van okosórája, amit szinkronizál az okostelefonjával. Pontos adatokat kap a véroxigénszintjéről, a pulzusáról, a vérnyomásáról meg a túra zsírégető és aerob szakaszairól. Az alvás állapotát is ellenőrizheti, és tutira megmondhatja, megmássza-e a következő napra kitűzött csúcsokat. Én okosóra nélkül is el tudom dönteni.

A terasz asztalának csücskéről letakarítom az éjjel odafagyott havat. Termoszomból szürcsölöm a teát. Ma kellemesebb az íze. Édeskés, a citrompótló sem zavar. Bal oldalamon a nap felkelt, jobb oldalamon a hold elfelejtett lemenni. Balról izzadok, jobbról fázom; fél karral belebújok a dzsekibe. Vijjognak a csókák, csobog a víz, hangos a hóolvadás. Próbálom megőrizni a napsütéses kora reggel nyugalmát, a mély csönd pillanatait. Jutalomnap. Olyan, amire mindig vágytam. Kizárólag az enyém. Ülök a teraszon, egymagam. Élvezem a négyezresek paradicsomát, a gleccserek csendjét meg a termoszteát.

A ház mindennapi rutinja szétveri az idillt. Bent porszívóznak, kint helikopter érkezik, köröz, kartonszámra hozza a vizespalackokat, sörösrekeszeket, gázpalackokat. Megszámolom, hétszer fordul. Minden egyes alkalommal nyakamba veri a havat a háztetőről. Nem bánom. Most meg olyan, mintha flexelnének. A lent világa felköltözött. A több nyelven beszélő, fiatal személyzet mellett eddig nem látott arcok tűnnek fel a mélyből. Rajtuk nincs egyenruha vagy névkártya. A goromba arcú óriás slaggal tisztítja a mellékhelyiségeket, tölti fel a műanyagkannákat a vécéleöntéshez, veszi le a rakományt a helikopterről és teszi fel a feleslegessé vált göngyölegeket, üres gázpalackokat. Az előteret egy apró nepáli takarítja, méret szerint rendezi az összedobált hüttepapucsokat, eltakarítja a teraszról a fagyott havat. Névtelen statiszták, láthatatlan szolgák.

Képes vagyok órákon át elnézni a gleccserpatakok szaggatta hegyoldalakat. Hidegek, szeszélyesen csipkések, mintha nem lenne bennük élet. Kizárólag a lemeztektonika törvényszerűségei. A felhők sokkal élettelibbnek látszanak. Hol zsugorodnak, hol dagadnak. Repülnek vagy észrevétlenül lebegnek, változtatják az alakjukat, meg a színüket. A hegyek is változtatják, de csak ha a nap akarja, a hegyek a fények kiszolgáltatottjai, nincs beleszólásuk, milyen ruhát öltenek fel, vészjóslóan feketét vagy bájos rózsaszínt. Élettelen díszletek, de vigyázni kell velük. Nem lehet felelőtlenül sértegetni őket, mert nem viccelnek, nekik is lehetnek rosszabb napjaik, amikor minden apró behatolást könyörtelenül megbosszulnak. Egy biztos, a hegyekben nincsenek kívülállók, akik belül akarnak lenni, leköszönő fontos emberek, akik még utolsó vergődésükkel ott ártanak, ahol tudnak. Itt nem ismerik a cselszövést.

Az asztalról elfogyott a hó. Elmúlt dél. A nyugalomnak vége. Egyre többen jönnek, elégedetten szuszognak, célba értek. Legalábbis erre a napra. Még van két órám a menetrend szerint érkező vihar kezdetéig. Ki kell használnom a napsütéses perceket. A nap megfesti a szemben lévő csúcsokat, néhány felhőpamacs szorult közéjük. Adrenalintól túlfűtött túrázók zajától hangos a bár. Egymás után érkeznek társaim önfeledt csúcsfotói. Felmenekülök az ebédlőbe. Keserű a délután. Hat óráig csend van, aztán kezdődik a késő estébe nyúló sokfogásos vacsora. Émelygek. Kihagyom. A teámat kortyolgatom és eszembe jut, hogyan fagy meg mínusz negyven fokban a tea a levegőben.