Ritka pillanatok azok, amikor az ember lánya hatvanhatodik születésnapját is jócskán elhagyva találkozhat babakori és huszonéves önmagával. Velem ez nemrég mégiscsak megtörtént, hála egy Németországból származó maláta-(és részben cikória-) kávénak. Egy előkarácsonyi ajándéknak. Nem reklámcikket írok, így a márka nevét fedje örök homály. Száz szónak is egy a vége: amikor elkészítettem és az első kortyot megittam, először egyéves kislánnyá változtam, aki az utált tápszerekkel folyton-folyvást szemen köpködte odaadó táplálóit… Kivéve, amikor a cumisüvegben tejes babakávé lötyögött. Az a csodaital, amelyet tizenöt hónaposan már ezzel a mondattal követelt estefelé: „Kávé, cumi, hajcsi…”

Ez a mondóka aztán annyira megragadt aprócska agyamban, hogy karácsonyfadíszeink közül a cérnaszálon függő pöttyös üvegdísz-kedvenceimet így kereszteltem el, összetett szót fabrikálva egyik első mondatomból: kávécumihajcsis pöttyös gomba. Ma is így nevezem őket, amikor karácsonykor vattakuckójukból kiemelem a még meglévő, nagy becsben tartott, unokáinknak is tetsző gombákat.

A másik pótkávé-história már jóval későbbi, 1973-tól 1980-ig terjedő szülészeti tanyázásaimhoz kötődik, mint négy csemetém születésekor megélt, egyetlen jó ízélmény. Kórtermi társaimat, a kismamákat általában agyonetette a rokonság, én azonban azt ettem-ittam, amit Szegedtől Hatvanig a magyar szülészeti osztályok nyújtani tudtak. Ami azonban pompás, illatos, derűt és erőt adó élménye ennek az időszaknak, négy kis tanonc szopósom közelsége-illata mellett, az egyedül a kincstári, de nagyon finom malátakávé volt! És ez a két, egyaránt boldogító, megnyugtató emlék tér vissza újra meg újra, ha készítek magamnak egy bögrényit első éveim és ifjú anyaéveim kedvencéből. Közben volt és van ugyan a Maci kávé, a nyolcvanas évek mackókávéja, ahogyan csemetéim nevezték, ez azonban köszönőviszonyban sincs ínyemnek olyan kedves ősével.

És most, sok-sok év után, visszakaptam az egykori ízélményt. Egyetlen kortyocska elegendő ahhoz, hogy visszaröpüljek Pécsre, a Magaslati útra, és körém gyűljön első éveim minden szereplője. Mindenki, aki szeretett, aki megvédett, és aki velem, nekem karácsonyozott. Vagy, ha a későbbi történésekre gondolok: gyermekeimet megint újszülöttként látom viszont, fel tudom idézni életük első napjainak minden moccanását és szuszogását. Vagyis az ártatlan itóka hirtelen varázsitallá változik, visszahoz végleg elveszettnek hitt pillanatokat, tökéletes időutazást kínál. Hogy miért is írtam le most mindezt? Talán azért, hogy megosszam az apró dolgok hatalmába vetett hitem élményét. Azt a – meglehet, nagyon gyermeki – meggyőződésemet, hogy örömeink nem szükségszerűen pénzfüggőek, utazásaink nem törvényszerűen a térképen zajlanak, hiszen léteznek anyagiakhoz nem kötött belső utazások is.

Egy bizonyos: 2017 karácsonyán én a fa alatt pontosan abból a régi ízű kávéból fogok kortyolgatni, mint az egykori kisbaba és az egykori, mindig éhes fiatal anya. Akárcsak az emberi élet megannyi történésére, erre a kávéhistóriára is maradéktalanul igaz a Szentírás szava: „Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket; hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.” (1Kor 2,12)

Ilyenkor, karácsonykor, a kölcsönös ajándékozások sok csalódást, olykor sértődést termő idején érdemes tehát megismernünk, felismernünk Isten ajándékait. Akár az olyan, a Legfőbb Ajándékozótól kapott, rejtett meglepetéseket is, mint egyetlen kortynyi malátakávé!


Az írás elsőként a Reformátusok Lapja 2017. karácsonyi számában jelent meg. Illusztráció: Pixabay.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Fel