UZSONNÁZÓ AZ ÍZEMLÉKEZETHEZ
Nagyi megáldja az ételt a templomi urnából merített szenteltvízzel, egyenlő gerezdekre vágunk egy ropogós Jonatán almát, mindenki kap belőle, ennyien vagyunk, összetartozunk, ez a mi famíliánk, áldás-békesség szálljon rá. A teríték remek, misztikus és egyszerű, ahogy az a bácskai parasztoknál szokás.
Elmerülni az ízekben…
Többször előfordult már, hogy olyasmi történt velem, ami nem volt jellemző az életemre, s talán épp ezért máig élesen megmaradt az emlékezetemben. Az egyik ilyen eset 1977 tavaszán játszódott le, Párizsban.
Felfedeztem egy tortát, amiről azonnal a Spanyolnátha Téli Kertfesztiválja jutott eszembe, ugyanis ez egy hidegkedvelő mussztorta. Kiválóan tart mínuszban. Sőt. Könnyen Schiele-síthető. De ha már Egon Schiele-nek köze van egy tortához, akkor az többé nem mussztorta. Onnantól mufftorta.
Majdnem harminc éve költöztem el szüleimtől, későbbi otthonaimban sosem oldottam meg a füstölt húsok tárolását. Általában nem volt megfelelő helyiség, így aztán polcok, akasztók sem készültek. A hűtőben a füstölt dolgok szalonna része mindig dermedtebb volt a kelleténél, így folyamatosan veszítettek zamatosságukból. Mostanáig.
Dédimamám tyúkja, a kertből való krumpli, a répa és a zöldség a fűszerekkel együtt olyan tökéletes lágy harmóniává olvadtak össze a régi sparhelton, amely gyermeki lelkembe örökre beleoltotta a húsleves iránti rajongást. Soha olyan sárga zsírfelhőket nem sikerült csalnom a leves felszínére, mint azok voltak.