Bauer Barbara: A kenyér lelke

– Ne aggódj! Janó nem egy beszédes fajta, éppen elég, hogy szereted és tudja, számíthat rád. – Boris a kisujjával megigazította előrecsúszó kendőjét. – Hozd azt az edényt – bökött a fejével a kredencen álló, letakart tálra. Mindig ebbe tette a kovászt, amit aztán másnap használni akart. Azt mondta, hogy a cserépedényben van élet. Körbeöleli, ringatja a kenyér magját.

– Szeretem ezt az illatot – kukkantottam be a kendő alá. Boris nénje olyan átszellemülten nyúlt a ragacsos, savanykás illatú egyveleghez a nagy teknőben, mintha egy csecsemőt fürösztene. A hideg kemence falának dőlve figyeltem őt, irigykedve. Nem először láttam így. És már a nagyanyám is éppen így csinálta. Anyám nem, ő mindig sietett, mint én. Máshol élte meg a pillanatot, nem dagasztás közben.

A néném viszont még a szemét is becsukta. Most sem törődött vele, hogy ott vagyok. Lehunyta a szemét, és miután minden hozzávaló benne volt a teknőben, dagasztani kezdett. Eleinte még nem láttam mást, csak a küzdelmet a több kiló tésztával, de hamar átlényegült a mozdulatsor egyfajta monoton, egyenletes folyamattá. Körkörösen haladt. Alányúlt, áthajtotta, lenyomta. Alányúlt, áthajtotta, lenyomta. Az egész testével mozdult, ritmusosan hajlongott. A légzése is hozzá igazodott, a szeme pedig mindvégig csukva volt. Talán észre sem vette, hogy percek telnek el, hogy a halántékán már gyöngyözik a verejték. Akkor hagyta abba, amikor a hatalmas tésztatömeg összeállt és fényesen duzzadt a teknőben. A kezével látott és érzett. Csak akkor nyitotta ki szemét, amikor már felegyenesedett. Mély levegőt vett, mint aki álomból érkezik, de aztán hamar felgyorsult, a nagy abroszért nyúlt és letakarta vele a teknőt.

– Honnan tudod, hogy kész? – kérdeztem. – Rá sem néztél.

– Nem látni kell azt, hanem érezni. Itt – emelte fel a kezét és összedörzsölte az ujjbegyeit. – Meg itt – mutatott a mellkasára. – És látod ezt? – Ezúttal a homlokára mutatott. – Gyöngyözik.

– Látom, látom.

– Megtanulhatnád…

– De hiszen megtanítottad. – Boris nénje megtörölte a homlokát, majd elpakolta a sok konyhai lomot, de közben magyarázott.

– A kovász a lelke a kenyérnek – intett a teknő felé –, a lángosnak is. Amikor hozzáérek, a lelkét érintem, ő pedig az enyémet. Összefonódunk. Amikor kislány voltál és anyáddal itt voltatok nálunk, mi a diófa alatt beszélgettünk, vagy éppen borsót fejtettünk, vagy babot csipkedtünk, neked pedig elég volt akár csak egy kis virág. A szirmaival játszottál. Apró levélkéit morzsolgattad, mint a vénasszonyok a rózsafűzért, de a tömjén szúrós szaga helyett a kert illata vett körbe. És te lehunytad a szemed, és már itt sem voltál. Néztünk anyáddal, néztük, merre járhatsz. A kezed még akkor is járt, amikor már hosszú percek óta nem voltál jelen. Csak az arcod árulta el, valahol távol vagy már – mosolygott, ahogy az emléket idézte. – Hát valami hasonlót érzek, amikor az ujjaim hozzáérnek a kenyér lelkéhez.

A közölt szöveg részlet Bauer Barbara Kétszáz éves szerelem című új kötetéből | Jaffa Kiadó, 2019; 320 oldal, 3490 forint.