Gergely Tamás: Maszáj kanál

A stockholmi városi könyvtárban a kollégák és a könyvtárlátogatók történeteiből és receptjeiből szerkesztett internetes szakácskönyvnél nem törekedtünk egységesítésre, engedtük, hogy mindenki a maga képére formálja a saját részét. Ennek köszönhetően nagyon érdekes megközelítések adódtak, és olyan részletekre is fény derült, amelyek egy szigorúan vett receptkönyv kereteibe nem fértek volna bele.

Egy kolumbiai szakács például fényképekkel gazdagon illusztrálva írt stockholmi kultúrcsoportjáról, amelyet maga vezet. Az egyik, lett nemzetiségű kolléganőm elmesélte azt is, hogy a pirogot, aminek a receptjét megosztotta velünk, annak idején a nagymamája készítette, amikor kislánylányként nála töltötte a nyarakat. Egy tanzániai ételhez pedig a recept szerzője nemcsak a szakácsnőt fényképezte le, hanem a módot is, ahogyan a maszájok a levest főt kukoricalisztből készített „kanállal” eszik.

A Kantin olvasói számára nyilván kevésbé számít egzotikusnak a dödölle, amelynek „svéd” receptjét Hosszu Lajosnak köszönhetjük. Lajos – aki féllábbal a Dunántúlon él – stockholmi periódusában rendszeresen bejárt a könyvtárunkba, s miután beszéltem neki a projektről, örömömre ő is kedvet kapott az íráshoz. Mivel eredeti szakmája szerint etnográfus, elvártam tőle, hogy a kiválasztott ételről hosszasabban értekezzen, mint pusztán a hozzávalók meg az elkészítési mód leírása. Nem is kellett csalódnom: Lajos valóságos kisesszét írt arról, kik mikor eszik a dödöllét. Sorai visszavisznek az ötven-száz-százötven évvel ezelőtti Dunántúlra, amikor még kaszával arattak, s a kaszásnak nagyon kellett a tartalmas ebéd, még ha szegény is volt az illető.

A nyitóképen a maszáj kanál (Nina Nimmersjö felvétele).