Mörk Leonóra: A zöldcsütörtöki perec

Amikor aznap este nyolc körül, a táskámban a német mesekönyvvel becsengettem Paulhoz, „Az igazi férfi recept nélkül főz” feliratú kötényben nyitott ajtót, majd nyomban ügetett vissza a konyhába, kivenni a sütőből egy tepsi perecet. Az előző adag csinos toronyba rendezve ott várakozott egy tálon, a házat betöltötte a frissen sült kenyér utánozhatatlanul otthonos illata. A kutyákat nem láttam sehol, valószínűleg már elvonultak aludni, Sába viszont azonnal előkerült, és ahogy leültem a kanapéra, felugrott az ölembe.

– Borkorcsolya – tartotta elém a tálat a házigazda, aztán a hóna alól valóban elővarázsolt egy üveg rajnai rizlinget.

– Azt hittem, dolgozni fogunk! – emeltem meg a hangom, hogy hallatszódjon a cica erőteljes dorombolása mellett. Közben azért kivettem egy perecet és beleharaptam: Istenem, ha minden nap ilyet ehetnék!

– Dolgozni? – állt meg Paul bort töltő keze a poharam fölött. – Mit? Minek?

– Úgy értem, amikor azt írtad, olyasmit találtál, ami érdekelhet engem, azt hittem, az Charlottéra vonatkozik. Illetve én is szeretnék kérdezni valamit. Hanem ez a perec! Biztos, hogy nem akarsz sebészkedés helyett inkább pékséget nyitni?

– Az egyik nagyapám tényleg pék volt Mühlhausenben, mondhatni, a véremben van a mesterség – tette le az üveget az asztalra. – De hiába járok fél nyolcra a kórházba, olyan korán semmiképpen sem tudnék felkelni, amikor egy igazi péknek kell.

Szórakozottan simogattam Sába selymes szőrét. A nappali a kertre és távolabb az erdőre nézett, a nyitott ablakokon beáradt a fák hűvös, zöld illata. Belebújtam a pulóverembe; szerencsére mostanra már megtanultam, hogy errefelé estére mindig lehűl a levegő. Mire Paul megint előkerült, eltűnt róla a kötény; lerakta az asztalra a másik süteményes tálat és letelepedett a mellettem álló fotelba.

– Létezik Mühlhausenben egy nagyon régi szokás – koccintotta oda a poharát az enyémhez. – Zöldcsütörtökön perecet sütnek a pékek, és aki nem eszik belőle, annak állítólag szamárfüle nő.

– Ez milyen jó marketingfogás! – állapítottam meg elismerően. – Biztosan az egész város ott sorakozik a pékségek előtt! Nálunk húsvét hétfőn meglocsolják a lányokat, hogy ne hervadjanak el.

– És a fiúk? Ők elhervadhatnak?

– Á, a férfiak locsolás nélkül is örökzöldek!

– Hát, ebben nem vagyok annyira biztos! – csóválta a fejét hitetlenkedve. – Valahányszor a temető felé járok, a buszról kizárólag nőket látok leszállni.

Felállt és odasétált az íróasztalhoz, amin a fő helyet a könyvespolchoz hasonlóan az unokája fotói foglalták el. Az asztalon egy fekete, nagy alakú kötet hevert, azt felvette és visszaült a foteljébe.

– Sok kollégám, aki örült, hogy nyugdíjba mehet, nem sokat élvezett belőle – magyarázta közben. – Viccesen azt szokták mondani, a francia a barátnőjéhez megy, az angol teázni a klubjába, a német meg beveszi a szívgyógyszerét, és indul dolgozni. Mármost ami a munkát és a te Charlottédat illeti…

Hogy mi illeti a munkát, azt már nem tudtam meg, mert abban a pillanatban, amikor a kezembe adta volna a könyvet, teljes sötétség borult a házra. Éreztem, ahogy Sába leugrik az ölemből és elnyeli őt a feketeség. Fogalmam sem volt, mi történhetett, Paulnak azonban nyilván igen, mert ő is felpattant, és miután emelt hangon elsorolt néhányat a német nyelv legcsúnyább szavai közül, odafordult, ahol engem sejtett a sötétben:

– A szomszéd! Már megint tölti azt az átkozott autóját!

Kiderült, hogy a hálózat nem bírja el a terhelést, amit az elektromos autók töltése jelent, és ha az ökoház lakói nekilátnak megmenti a földet a maguk állítólagosan alacsony szén-dioxid-lábnyomú ketyeréivel, akkor rendszeresen kimegy a villany az egész utcában. Még jó, hogy a kolostor ezek szerint saját vezetékkel kapcsolódik az áramellátáshoz, mert én ilyesmit hálistennek nem tapasztaltam. Paul azonban egyértelműen nem most élt át először ilyen áramszünetet, mert rutinosan tapogatózott ki a konyhába, ahonnan némi szekrényajtó-csapkodás meg fiókhúzogatás után két vaskos, csészealjba illesztett gyertyával tért vissza.

– Esténként tévét néznek, mellette megy a hűtő, a számítógép, benyomják a mosó-szárítógépet, az elektromos főzőlapot meg a mikrót! – háborgott. – Ez mind rendben lenne, de ha ehhez még az autójukat is tölteni kezdik, akkor az egykettőre kiveri a biztosítékot!

Talán mert még sosem láttam mérgelődni és káromkodni, talán mert a gyertyák táncoló fénye elvarázsolta a szobát, mintha hirtelen visszaugrottunk volna néhány száz évet az időben, mindenesetre a helyzetet dühítő helyett rendkívül mulatságosnak találtam.

– Ez az egész sztori annyira német! – tört ki belőlem a nevetés. – Egy átlagos magyar utcában a következő okokból mehet el az áram. Egy: utoljára 1943-ban cserélték a drótot, ezért elszakadt, kettő: árkot ástak a sarkon az útépítők és elvágták a vezetéket, három: valaki engedély nélküli szoláriumszalont üzemeltet, négy: illegálisan marihuánát termeszt az alagsorban, és a légkondi csapta le a biztosítékot. Egyébként ha neadjisten elektromos autód lenne, ami nem jellemző, egy csomó nyilvános helyen ingyen feltöltheted, fölösleges a saját villanyszámládat növelni.

Pault láthatólag lenyűgöztem a magyar mindennapok leírásával, mert mire visszahuppant, ezúttal nem a fotelbe, hanem mellém a kanapéra, érezhetően kioldódott belőle a feszültség. A gyertyafény sötétkékre színezte a szemét, felemelt poharában aranyosan csillogott a bor.


A közölt szöveg részlet Mörk Leonóra Ködkirálynő című új regényéből | Jaffa Kiadó, 2019; 336 oldal, 3490 forint.

Vélemény, hozzászólás?