Gergely Tamás: Útban az Angelika presszó felé

Azt nem tudom, hogy a város melyik turistaattrakciója irányából érkeztünk, Éva meg én, azt igen, hogy a Batthyány tér közeli Angelika presszóba igyekeztünk. A kávéházban tartandó irodalmi találkozót hirdettek aznap délutánra a reggeli újságban. Nem lévén budapestiek, nem ismertük sem az Angelika presszót, sem irodalmi körre a magyar fővárosban nem voltunk hivatalosak, érdekelt hát a dolog.

Nemhogy budapestiek nem voltunk, még magyar állampolgárok sem, mi Erdélyből, majd Bukarestből vágyakoztunk Budapestre, ahová lelkileg tartoztunk. Ma kissé más a helyzet, más az irány, amerre a fejünk fordítjuk. Megírtam az Onagy Zoltán által szerkesztett Ötvenhat író Esztergomról című antológia számára, hogy én most, ha Budapestre gondolok, akkor az nekem „lent” van, ugyanaz Brassóból, ahol születtem, Kolozsvárról, ahol tanultam, Bukarestből, ahol újságíróskodtam „nyugat”-ra esett, a nyitottabb, szabadabb világba, ahol ráadásul az anyanyelvem beszélik.

Szóval, haladunk – Óbuda felől – az Angelika presszó felé. Az interneten látom, hogy jelenleg étterem és kávéház a neve, mindegy, kedves kis hely, akárhogyan. Viszont eszünkbe jut, hogy egész napos csatangolásunk során kimaradt az ebéd, éhesek vagyunk, magyarán. Ahogy a Fő utcán csetlünk-botlunk, megjelenik előttünk egy élelmiszerüzlet, egy ilyen régi szabású, nem önkiszolgáló, hanem bolt, a pultnál kell kérni az árut.

Szerencsénk van, rajtunk kívül vásárló az üzletben nem tartózkodik, s a pultnál egy rokonszenvesnek tűnő fiatal férfi. Előadjuk, hogy mi valamiféle uzsonnát szeretnénk. Uzsonnát, hát az nincsen, ők nem vendéglő. De hát a kezében a nagy szeletelő kés, kenyér a könyökénél, szalámik felaggatva a rúdra… Kapcsol, belemegy a játékba. Készíti a szendvicseinket, közben… na és, ezért mesélem el a sztorit…

Keze ügyében egy pléhdoboz, s ha már ilyen kedélyesen elbeszélgetünk, s mert ételügyben járunk, felemeli, komótosan kinyitja, előbb maga megszagolja, majd – majdhogynem vallásos áhítattal – átnyújtja nekünk, érezzük mi is, mi a finom, ami egész napját hangulatilag belengi… A pléh dobozban szép fehér színű libazsír van, belőle kikandikál a libamáj. Illatos valóban, mondja az árát, nem vesszük meg?

Nem, hát mi turisták vagyunk a magyar fővárosban, különben is egész nap járunk, most éppen az Angelika presszóba igyekszünk, nincs is amibe tenni… Negyedszázaddal ezelőtt történt, de néha, amikor rossz döntéseinket sorolja az agyam, a Batthyány téri libamáj eszembe jut – meg kellett volna venni, világos.


Az illusztráció a célállomást, az Angelika presszót ábrázolja, jó pár évvel korábban, 1969-ben (Fotó: Fortepan/Bauer Sándor).

Vélemény, hozzászólás?