Ligeti Zsuzsa: Núbia ízei #4 – Ebéd útközben

Núbiai utazásuk alatt nagyon változatos volt az étkezésünk, akár a sivatagban, akár valamelyik út menti autóspihenőben ebédeltünk, akár vendégházban vacsoráztunk. Esténként mindig volt leves, étkezés után gyümölcs: narancs, banán, görögdinnye. Húst valamilyen formában többnyire este kaptunk, a tíz nap alatt nem ismétlődött egy étel sem, kivéve a rizst és a tésztát.

Nem elég, hogy szakácsunk a vacsorát és a reggelit mostoha körülmények között főzte, közben még előkészítette az ebédet is, amit valahol útközben fogyasztottunk el egy autóspihenőben. Ne az általunk ismert sztrádaparkolókra gondoljunk: fedett, de szellős helyek ezek, ahol van műanyag asztal és szék, valamilyen főzési, melegítési lehetőség – és egy kávéfőző nénike.

Amíg az étel melegedett, az idegenvezető megterítette az asztalt. A tányért, az evőeszközöket, a szalvétát ugyanúgy hurcoltuk magunkkal, mint a sátrakat. Szakácsunk edénykészlete véges volt, túl nagy edényeket nem volt célszerű vinni, ebből is adódott, hogy mindig többféle fogást készített, így mindenki találhatott kedvére valót. Az ételek remek fűszerezésűek voltak, de nem csípősek.

A szakács igyekezett kihasználni a helyi lehetőségeket. Amikor a piacon friss hús volt, este azt ettük; ha az ebédelő helyünkön kapható volt helyi sütemény, az zárta az ebédet; ha a Nílus partján ebédeltünk, nílusi sügért kaptunk.

Sofőrjeink, a szakács és segítője soha nem ettek velünk, de egyszer sikerült kifigyelnünk, mit esznek: sűrű, zöldséges ragut, amit pitával mártogatnak.

A helyiek, ha tehetik, nem használnak tányért, evőeszközt; közös tálból étkeznek. Sajnos velünk ezt nem próbáltatták ki, így másfél hetes núbiai vándorlásunk e nélkül ért véget.

Vélemény, hozzászólás?