Gergely Tamás: Feketén vásárolt kávé
Café – kinek mit mond a szó? Nálam a szó jelentése szorosan összefügg kedvenc íróm, Méliusz József kávéházaival. Egészen pontosan a hetvenes-nyolcvanas években írott dokumentum-regényeivel, melyeknek lényege, hogy számára az egyszemélyes kávéház maradt. Vagyis bukaresti magánya, melyet megoszt a fehér papírlappal. Bár a kész termék, az ily módon született könyv a közösséget keresi, az olvasókat.
Ez a gondolat, a közösségteremtés munkált bennem, mikor a kilencvenes évek elején megszületett a Café Brassó-Stockholm ötlete. A név onnan, hogy a honoldal két szerkesztője brassói, bár akkor már mindketten a svéd fővárosban élnek. Különböző változásokon ment át a Café, lett belőle Transylvania.org, Café Stockholm-Toronto, Café Drakula, Café Tífusz, majd Café, sőt: Káfé, s mivel ez utóbbi kétszer is újjászületett, hát: Káfé Főnix.
A Főnix mindkét szerkesztője erdélyi származás, sőt, egyikük ott él, természetes tehát, hogy a szerzők – írók, fotóművészek – nagy része az ismerősi-baráti körükből származik, viszont az online lap erőssége, hogy mások is: anyaországbéliek, a világ különböző részeire elcsángáltak is otthonra leltek nálunk. Találkozni persze a Káfé „oldalain” lehet, sose tudjuk egy helyre hozni őket, talán nem is kell, ám hogy mégis közösséget alkossunk, kitaláltam egy ankétot, melyben kávézási szokásaikról faggatom őket. Ki mit iszik, hol, hogyan? Magában, vagy az internet segítségével egy újfajta kávéházban, amit esetleg Káfénak neveznek.
Amikor ezeket a sorokat írom, már lement egy „felvonás”, tizennyolc részt számol az ankét, az utolsó részben a Káfé szerkesztőit, a körülötte bábáskodókat faggatom. Ebbe a „köldöknéző” összeállításba írtam magamról, életem egyik nehéz periódusáról, amikor a kávét feketén, sőt szabadságom kockáztatásával vásároltam. Adtam ki érte utolsó fityingem.
Bukarest, a nyolcvanas évek eleje – éles cezúra a román kommunista, kommunistának csúfolt, csausiszta társdalomban: a Kárpátok Géniusza elhatározza, hogy az ország megszabadul az adósságától, mindenáron. Ha addig szegényesen is, de el tudták élelemmel látni a lakosságot, most bekövetkezett a hiánykommunizmus, nagy sorok kenyérért, mindenért, vizezett vajat alig lehetett elkapni. Na és a kávé. Az import csökkent, kéz alatt csak a szekusoknak jutott, az átlag egy nechezolnak nevezett (ejtése: nekézol) keveréket tudott megvásárolni. Összetételét nem ismertük, valami kevés igazi kávé lehetett benne, különben szója, árpa, ki tudja megmondani, rémhírek szerint hasnyálmirigyrákot okozott.
Kávéfüggő voltam, olyannyira, hogy ha nem ittam meg az adagom, elővett a fejfájás. Volt egy barátom, a katonaságnál megismert román zeneszerző, akinek a felsége a bukaresti egyetemen dolgozott, s akinek egy kollégája nem tudni milyen kerülőutakon hozzájutott nyugati csomagolású kávéhoz, sőt, feketén, és csakis a baráti körben, árusította is. Nos beajánlottak hozzá, s megegyeztünk, hol találkozunk, mikor és hány lej legyen nálam. Izgultam, persze. Ha elkapnak, kidobnak talán az állásomból, az ő állasának – egyetemi tanársegéd – az elvesztése is az én lelkemen szárad, de hát a szükség mégis oda vezetett.
Egy sötét folyosón várt, esteledett, a folyosó szerencsére kongott az ürességtől. Nem sokat beszéltünk, hanem én megkaptam a két „téglát”, ő elvette a pénzt, ami egy átlagfizetés harmadát-negyedét jelentette, s elváltunk. Én boldogan buszoztam vissza, zsákomban az aranyat érő barna porral. A kávéval…
Illusztráció: Pixabay. A szerző a Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti lap egyik alapító-szerkesztője.
