Pál Gergely: Gombóc Artúr a Csokimúzeumban
Édességügyben te nem vagy mérvadó, neked minden ilyesmi ízlik… – kapom meg számtalanszor családi vagy munkahelyi alkalmakkor. Nem véletlen tehát, hogy feleségem szüleitől, összevont születés- és névnapi ajándékként, a XVI. kerületi Bekecs utcában található Csokimúzeum „praliné” túrájára kaptunk belépőket.
Az enyhe októberre hajazó idei május egy kivételesen verőfényes vasárnapján érkeztünk meg három- és hatéves kislányunkkal a kies Árpádföld csokiszentélyéhez. Mivel még korán volt, és a kakaófát mintázó kovácsoltvas kaput zárva találtuk, körbesétáltuk a zöldellő kertet. A szemfüles lányok a kerítésre csimpaszkodva rögtön kiszúrták, hogy – a hely fő profiljától némileg eltérve – a kertben hat nyúl és egy szótlan, magányos kakas is megtekintésre vár…
A kulináris és kulturális túra első állomásaként egy csokiszökőkútba márthattunk pálcikára szúrt marcipángolyókat. Ezután egy főúri terem következett, ahol II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem alakját számtalan hagyományos és meghökkentő formában idézték meg – a festménytől a pálinkás flaskáig. Itt számomra az a koloniál vitrin volt a csúcs, amelyet zsúfolásig töltöttek a legkülönfélébb csokoládés dobozok: magyarok és külföldiek, régiek és még régebbiek, kartonból és fémből valók egyaránt. Elsőre zsúfoltnak vagy épp giccsesnek tűnő elegyük jobban megnézve inkább harmonikus szépséget tükrözött, felvonultatva többek között különféle méretű Százszorszép és Stühmer dobozokat.
A következő szoba a magyar csokigyártás kezdeteit mutatta be. Itt a kicsik csokiöntő formákat vehettek kézbe, súlyokat helyezhettek patinás mérlegekre, és megtudhatták, miként készül az üreges – Mikulást vagy nyulat formázó – nyalánkság. Jómagam pedig, a porcelánok és csokoládék egyszemélyi rajongójaként, meglepve értesültem arról, hogy „fehér arannyal” bevont csokifigurák is léteztek, melyek finom belsejéhez a törékeny és nemes külső összetörésén át vezetett az út…
A pincébe, ahol pálinkavezérelt, 18+-os összejöveteleket, „csapatépítéseket” szoktak tartani, épphogy csak lenéztünk. Jobban érdekelt minket a személyes finomságok elkészítése. Ennek során a látogatók egyedi papírtálcákat díszítettek filctollal, egy ehető süteménytálkába pedig folyékony csokit csorgattak. Az így kapott alapot aztán édes vagy sós/csípős irányba elkalandozva lehetett megfűszerezni. Mi a „konzervatív”, édes vonalat képviseltük, különféle drazsékkal és mandulával extrázva műveinket.
A következő állomásnál – csokikóstolókkal, forrócsoki-ivással színesítve – egy archív filmrészletből (a fiatal Straub Dezső tolmácsolásában) megtudhattuk, miként lesz a kakaófa törzsén növekvő termésből fogyasztható és élvezhető finomság. Gyermekbarát ízutazásunkat a „múzeum shop”-ban zártuk. Itt, a hely szellemétől áthatva, én egy gyorséttermi sült krumplira hajazó, korábban sosem látott rágógumit választottam; a gyerekek maradtak a klasszikus epres nyalókáknál…
A lényeg: aki a szépet és a finomat szereti, ne fossza meg magát egy csokimúzeumi látogatástól! Hátha lehet a véleményem e témában mégis kicsit mérvadó…
