Faragó József: Téli-teszt Kaštilac kapuinál

A Trónok harca sorozat tette közismertté a dalmáciai Kaštilac várát, mely a braavosi kikötő egyik díszletéül szolgált. Ugye, itt szállt partra az északi születésű Arya Stark, hogy az arcnélküli emberek gyilkos társaságának tagja legyen.

Kaštilac nem a legkisebb és nem is a legrégibb, mégis talán a legromantikusabb abból a közel kéttucat erődített kastélyból, amit a spliti és trogiri nemesek építettek még a török háborúk idején, hogy megvédjék a két város között elterülő termékeny partszakasz fölműveseit és halászait a martalócoktól.

Az egykori kastélyok köré szerveződött, mára teljesen összenőtt hét településből lett a mai Kaštela, mely Split rozsdaövezetétől, az egykori Jugoplastika romjaitól egészen a repülőtérig húzódik. Olyan húsz kilométer hosszan. Középkori kőházak, keskeny utcák, szűkös ablakkivágásokba tuszkolt modern nyílászárók, az épületek falaira kívülről felszerelt vízvezetékek és a kövek hasadékaiból kikandikáló fügeágak jellemzik Kaštelát. Ahol sok évszázad mediterrán építészetének minden előnye és hátránya egymásra rakódott.

Kaštela sok-sok kisvendéglőt, rengeteg kávéházat is jelent, továbbá parti sétányokat, meglepően szolid árakkal, mert a turistákat felkapottabb helyekre terelik. Van néhány kiépített strandja és jó pár bejáratott fürdőző helye, diszkrét létrával. A reptéri busznak köszönhetően pedig nagyon jó a közlekedés. Így lett a nyári hőség elől menekülő splitiek vigalmi övezete, hétvégi pihenőhelye.

Ha Kaštelán járunk, gyakran megállunk Kaštilacnál. Varázslatos a hangulata a negyvenszer negyvenméteres sziklaszigetre épült várnak. A kicsiny területen aprók a házak, az utcák alig karnyújtásnyiak.

Egyik alkalommal épp ott nézelődtünk, mikor megszólított minket egy helyi férfi: „Magyarok vagytok?” „Igen.” „Akkor gyertek.” Betértünk a várra néző lakásába. Házigazdánk elővett egy kis dalmát sonkát, sajtot, rakiját. Diskurálni kezdtünk. Ő a magyart törte, mi a horvátot. Története szálai Párizst és Budapestet érintették. Egy magyar és egy francia asszony is szóba került.

Ám a beszélgetés akkor vett izgalmas fordulatot, amikor kibökte: „Nem hiszem, hogy magyarok vagytok.” „Miért?” „Mert ha magyarok lennétek, akkor volna nálatok téliszalámi…”

Kétségkívül magyarok voltunk, mert tényleg volt nálunk téliszalámi. Visszaballagtam a kocsihoz, s a nyaralás szennyesei alól, az ételmaradékok közül kihalásztam egy boldogtalan szalámivéget, mint magyarságunk egyetlen hiteles bizonyítékát.

A szegedi szalámigyártást felfuttató Pick Jenő álmában sem gondolhatta annak idején, hogy a legendás „téli” egyetlen, agyonfarigcsált, csomagtartóba hajított, a nyári hőségben zsírt izzadó, tehát igazán nyomorult serclije milyen végtelen örömet és gourmand élvezetet okozhat egyszer Dalmáciában.