G. Tóth Ilda: Trasteverei trattoria
Mint egy kissé kifakult képeslap – de pont ez a kopottság, őszinteség és egyszerűség az igazi bája Róma Trastevere nevű városrészének. A macskaköves sikátorok, apró terek, kis templomok és a borostyánnal befuttatott, vöröses, spalettás házak közt hangulatos tavernák húzódnak meg – itt lehet a legjobb pizzát és házi tésztákat enni az egész városban, méghozzá a Campo dei Fiori turistavonzó éttermeihez képest jóval olcsóbban.
Az útikönyvek ajánlatai alapján először az Ai Marmi nevű pizzériát akartuk bevenni családilag, de kész csoda lett volna, ha augusztus kellős közepén nyitva találjuk a márványasztalai miatt csak halottasháznak becézett vendéglőt, ahol máskor hangos olasz családok fogyasztják a suppli al telefonót, amely a nevét a hosszúra nyúló mozzarelláról kapta. Persze, hogy zárva volt a szomszédos Tiberis-szigeten a Sora Lella nevű trattoria is: ugyanez volt a művészneve Elena Fabrizinek, aki az ’50-es és a ’80-as években számos olasz filmben bukkant fel színésznőként, de valójában mindig is inkább afféle gasztrocelebként volt ismert Olaszországban. A kisvendéglőt még ő maga nyitotta 1959-ben, és olyan művészek jártak oda, mint Marlon Brando vagy Cary Grant. A mostani tulajdonosok, Lella fia és az ő gyermekei pedig nagyanyja receptjei alapján kínálják a specialitásokat: az édes fehérborban dinsztelt borjúpofát, a klasszikus, római mártásban készült, homemade gnocchit és a Nagyi-féle tradicionális paradicsomos húsgolyókat. Csak hát nem augusztusban…
Szerencsére nem nehéz azonban másik hangulatos, kedves vendéglőre lelni a városrészben: a Piazza del Drago kis térre kinyúló árnyékos, meghitt teraszon akár a délutáni órákban is lehet egy Spritzet rendelni, amit egészen jófajta proseccóból készítenek, ideális hőfokon és jégmennyiséggel szolgálnak fel. Merthogy a Trattoria Ponentino (avagy: il Ponentino) nem zár be ebéd- és vacsoraidő közt, mint sok másik környékbeli étterem.
Az asztalok számát egy-egy kavicsra írták fel, s azt a teríték mellett helyezték el – nem is rontják el a rendelést. Sőt meg sem kérdezik, kié az Aperol, a vörösbor és a zöldalmalé – bár ehhez nincs kavics, de láthatóan odafigyelnek a vendégekre, sőt mosolyognak is. A pizza éppolyan papírvékony, mint a legtöbb jófajta római trattoriában, az autentikusságához tartozik a kissé kormos, ám még pont nem elégetett szél. (Pár éve a Piazza Navona mellett kénytelenek voltunk visszaküldeni egy pizzát, mert annak konkrétan szénné égett az alja.) A tökéletes Margherita, Napoli és Capricciosa mellett olyan specialitásokkal rukkolnak elő, mint például a gorgonzolás-diós-körtés vagy a vargányás-krumplis-szarvasgombás pizza. Desszertként pedig kihagyhatatlan a Tiramisu és Panna Cotta valamelyike, avagy a francia Millefeuille-ből Millefillóra olaszosított nevű vaníliás-levelestésztás süticsoda.
Bent közelről is megtekinthető a hatalmas borkínálat, s láthatóan maga a tulajdonos – vagy legalábbis az üzletvezető – sertepertél az italrendelések, meg persze a végén a számlák körül. De legalább meg is kérdezi mindenkitől, hogy elégedett-e, és egy olaszos, sármos mosollyal hagyja a vendéget távozni.
