Jolie Dober-Vanya: Tom kha gai – egy thai ikon a San Fernando-völgyből

Los Angeles az a hely, ahol a világ minden népcsoportjából élnek emberek. Ebben a metropoliszban több mint 220 nyelven beszélnek a hivatalos angol mellett, közintézményben dolgozóktól pedig megkövetelik a spanyol nyelv ismeretét is. Kalifornia egyébként is kétnyelvű, hiszen valamikor Mexikó része volt.

El lehet képzelni, hogy ahol ennyi náció él, ott milyen ízkavalkád alakul ki a különböző nemzetek konyháinak köszönhetően. Mi pedig, Tamással, a férjemmel, imádjuk kipróbálni ezeket a konyhákat. Természetesen vannak kedvenceink, ahova visszajárunk – immár két évtizede élünk Kaliforniában –, de képesek vagyunk hosszú utat is megtenni csak azért, mert tudni lehet, hogy azon a helyen különleges ételeket szolgálnak fel. Nem az olyan extrém fogásokra gondolok, amelyek a mi ízlésünkkel túlságosan is ütköznek, sokkal inkább azokra, amelyeknél a fűszerezés ugyan szokatlan, de nagyon ízletesek.

Egyik kedvencünk a thai konyha ikonikus étele, a gazdag, erőteljes ízű Tom kha gai coconut soup. Magyarul leginkább kókuszos csirkelevesnek mondhatnánk, ám ez nem igazán helytálló elnevezés, különösen annak fényében, hogy mindig megkérdezik, milyen hússal kérjük: rák, csirke, marha, esetleg sertés? Recept szerinti leírását a neten számtalan változatban meg lehet találni, mert ez olyan, mint odahaza a jó öreg töltött káposzta: ahány ház, annyi ízvilág, és persze mindenki a maga változatára esküszik.

Nemcsak a neten, de a különböző thai éttermekben is más-más módon készítik ezt az ételt, az évek alatt azonban megtaláltuk azt a helyet, ahol nekünk a leginkább ízlik – kissé csípősen, de a kókusztól selymesen, a citromfűtől pedig savanykásan, és mindig gombával –, így oda visszajárunk, kifejezetten ezért a levesért. Egy apró, thai családi étteremről van szó, a neve Jasmin Thai Cousin, és a San Fernando-völgy közepén fekszik, egyáltalán nem előkelő helyen. Az is mellette szól, hogy családunk minden tagja oda van ezért a levesért. Néha nehéz összeverbuválni a gyerekeket, de a „thai étterembe megyünk coconut soup-ot enni” mindig jó hívószónak számít.

Érdekes módon, eddig eszembe sem jutott, hogy én magam főzzem meg; nyilván attól tartok, meg sem közelítené az eredetit. Biztosan tanulható pedig, és a hozzávalók itt mind be is szerezhetők. Talán kicsit olyan ez nekem, mint amikor egyszer Magyarországon jártamban betévedtem egy mexikóinak mondott étterembe, ahol az ételek meg sem közelítették az igazi mexikói ízeket, akkor pedig már nem is mexikói, nem igaz? Hungarian thai keverék meg minek? Sajnos a klasszikus magyar ételek, amelyeket „sátoros ünnepeken” készítek, már így is kaptak némi amerikanizált ízt. Így jár, aki messze földön próbál előállítani egy gyerekkori kedvelt fogást. Keresheted, néha meg is találod, de többnyire nem ugyanaz sikerül…

Vélemény, hozzászólás?